Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)
5. BEFEJEZÉS
művelő, a munkaegység hányadának csökkenése -, részint a művelés módjának intenzitás-növekedése, illetve a műveléstechnika sokasodása — amelyet megtetéz a kulturális fejlődésből következő ismeretbővülés — váltja ki az igényt, és bővíti egyúttal a lehetőséget. Hosszmértékeink segítségével a legkisebből a legnagyobb távolságig megmérhettünk minden nagyságot, és minden nagyságrendnek volt — viszonylag korán kialakult — megfelelő mértékegysége is. Mondhatjuk azt is, hogy a mértékalakítási lehetőségeket a kor színvonalán — tökéletesen kimerítették. Több hosszmértékre nem is volt szükség. Mindez azonban nem hazai sajátosság, mértéktartományunk e területen az általánosnak megfelelő. Ami sajátos, az a konkrét nagyság és az esetleges rendszer. Viszont e különbözőség is általános jelenség. Hosszmértékeink fejlődése tehát az általános fejlődést követi, esetleges fáziselmaradással. A földmértékeknél már más a helyzet. Az igény és a lehetőség szinte állandóan fejleszti a mértéktartományt, az eredetileg sajátos mértékegységek általánosítása mellett újabb sajátos mértékegységek alakításával. És nemcsak sajátos hazai mértékegységek létesülnek, nemcsak a konkrét nagyság és az esetleges rendszer az, hanem sajátos az alakulás ideje és módja is. Földmértékeink fejlődése tehát eltér az általános fejlődéstől. S ez a mi társadalmi és gazdasági fejlődésünk sajátosságának a természetes következménye. A két mértékfajta közötti eltérő fejlődés oka pedig éppen az a fajtakülönbség, amelyik a mérendők fizikai és felhasználási különbségének szükségszerű következménye. S e különbség az oka az egyéb eltéréseknek is. A hosszmértékeknél a mérendőnek nem minősége, hanem nagyságrendje alakít sajátos mértékegységeket, melyek közül egyik sem lesz a gyakorlatban általános egység. Ujjal is lehetne az útnak a távolságát mérni, de minek? S ez nem sajátosan hazai, hanem általános jelenség. A földmértékeknél azonban a nagyságrenden kívül a mérendő minősége - a földművelési ág — is alakít sajátos mértékegységeket, melyek viszont átalakulhatnak a művelési ágtól függetlenül alkalmazott általános mértékegységekké (hold, ekealja stb.). Ez a folyamat elvileg ugyan általános — mint folyamat —, gyakorlatilag azonban a konkrét egységek alakulásában sokszor sajátosan hazai jelenség. Valószínűleg az is az, hogy egy-egy művelési ágon belül mindig több (legfeljebb azonos) az általános, mint a sajátos egység. A telek 5 mértékegysége közül 1 a sajátos, a szántó 15 egysége közül sajátos 5, a rét 12 egysége közül 4 a sajátos, a szőlő 12 egysége közül sajátos 6, a gyümölcsös 4 egysége közül sajátos 2, és az erdő 3 egysége közül 1 a sajátos. A sajátos fejlődést tehát a sajátos körülmények okozzák, az általánossal egyezőt pedig a kor emberének egyező, általános ismeretköre, szemlélete. Ez utóbbira jellemző a célszerűség, a természetközelség, a természetesség, de már tapasztalható az elvonatkoztatás is mint képesség és igény, természetesen korszakunk vége felé növekvő arányban. És ez is az általános fejlődés következménye. Vagyis az általános társadalmi, kulturális és gazdasági, technikai fejlődésnek megfelelő a mértékek fejlődése, és ez másként nem is lehet. 19 Bogdán 289