Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

5. BEFEJEZÉS

5.3 MÉRÉS A mérés és a mérésügy fejlődésének útját, a bevezetőben mondottak értelmében, még a mérföldesnél is nagyobb lépésekkel ha megjárhatjuk. Mivel a mérés gyakorlatilag a mérték használata, azzal egyidős. Mérni tehát — hosszas földmértékekkel egyaránt — már az őshazában megtanultunk. A hossz- és a földmértékek között azonban, alakulásukat tekintve, fontos különbség van. Az egyik az, hogy a hosszúságot előbb kezdtük mérni, mint a földet, s ez általános jelenség. A másik is általános, az, hogy a hosszmértékhez misztika kapcsolódik, a földmértékhez nem. A hosszmérték, eszköze révén a természettől elvonatkoztatott, objektivizált valami, tehát nem természetes, mondhatjuk úgy is: természetfeletti a primitív ember szemében. A mérés így mágia. S ki mérhet? Csak az, akinek kapcsolata van a természetfelettivel. A primitív népeknél tehát a varázsló — nálunk a sámán - az, aki a mértéket őrzi és aki mér. Kezéből aztán a fejlődés során a fejedelem kezébe kerül az eszköz, s ezután lassan profanizálódik a mérték és a mérés. A földmérték viszont részint már fejlettebb fokon indul, részint pedig születése is természetes. Az emberi munka alakítja ki, maga a közrendű ember mér, más nem is mérhet, hisz a munkát ő végzi. A letelepedés után változik a helyzet. A hosszmérték a királyi mérték (-rendszer) alkotásával végleg profanizálódik, a közönséges földmérték viszont királyi lesz, ugyanakkor a papok, az új hit papjai mérnek, de mindenki, a közrendűek bevonásával. A mérés fokozatosan közügy lesz, és bárki elsajátíthatja. Századról századra sokasodnak a mértékek, javul a méréstechnika, fejlődik a mérésügy. A hosszmértékeink közül kiválik a kereskedelmi mérték, a rőf, amelyet szinte állandóan használnak. Ezen eszközzel mindenki mér, tud mérni, nincs vele probléma. Csak arra kell vigyázni, hogy „igaz" legyen. Erről pedig gondoskodnak a törvényhatóságok, elsősorban a város, amint elérte azt a szintet, hogy kereskedik. De ahány város, annyi mérték. A XV. század legelején már hangosan jelentkezik az egységesítés igénye, de nem mindegyiknél. S a törvény szava, a XVI. században ismételve is, pusztába kiált - ki-ki a maga mértékével él. A föld mérésügye hasonlóan, mégis másként fejlődik. Itt is kiválik a frekventált mértékegység, érthetően a legnagyobb hosszmérték az öl. De még ez is kicsi, sokszorozzák rúdra, még inkább kötélre. Fokozatosan hozzászoknak, hogy a terület széltét, hosszát megmérjék, de egészen meg nem szokják. Megmaradnak a régi, a földből és munkából fakadó mértékegységek, sőt alkotnak hasonló újakat, még a XVI. század végén is. A kötéllel való mérés inkább hivatalos aktus. A XIV. századra már hivatalos mérőkötelet használnak, amelyet a XI. századi királyi etalonnal hitelesítenek, és az