Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 2. Budapest, 1978)

I. KORMÁNYOK

május 8-án azután felhatalmazást kapott, hogy szükség esetén a háború tartama alatt is tarthat képviselő-választásokat. Wekerle harmadik kormánya megalkotta ugyan az új választójogi törvényt (ami egyébként sohasem került alkalmazásra), sikertelenül próbálta azonban feltartóztatni a Monarchia felbomlását. Október 23-án megismételt lemondását 24-én a király elfogadta. Kormánya október 25-én tartotta utolsó minisztertanácsi ülését. A miniszterelnökség vezetését már október 30-án 10 órakor átadta a miniszterelnökké kinevezett Hadik János grófnak. Hadik kormányának kinevezésére azonban már nem kerülhetett sor, mert 31-én hajnali 3 órakor kénytelen volt visszaadni megbízatását. A Wekerle kormány tagjai tehát október 31-ig, a Károlyi-kormány kinevezéséig maradtak hivatalban, maga Wekerle is belügyminiszteri minőségében. A miniszterelnök mellett a második kivétel Windischgraetz Lajos herceg volt, aki már a kormány lemondása elfogadásának napján, október 24-én megkapta végleges felmentését tárca nélküli közélelmezési minisztersége alól, mert ugyanakkor osztályfőnökké nevezték ki az új közös külügyminiszter, Andrássy mellé. Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én kinevezett kormánya már másnap, november 1-én megkapta felmentését letett esküje alól. Ezen a napon szűnt meg a király személye körüli minisztérium működése is, melyet Batthyány Tivadar gróf belügyminiszter egy napig ideiglenesen vezetett. A több ízben kiegészített és december 12-én átalakított kormányban részt vettek a függetlenségi, a radikális és a szociáldemokrata párt képviselői, tagja lett miniszterként a korábbi közélelmezési államtitkár, az igazságügyi tárca élére pedig Berinkey Dénes, a minisztérium nemzetközi jogi osztályának addigi vezetője került. Amikor Károlyi a Nemzeti Tanács végrehajtó bizottságának felhívása alapján átvette az ideiglenes köztársasági elnöki tisztet, a miniszterelnöki teendők ideiglenes ellátásával a pártot nem képviselő Berinkeyt bízta meg, akit egy héttel később, január 18-án miniszterelnökké nevezett ki. Az átalakított Károlyi-kormány tagjai közül rajta kívül öten maradtak tagjai Berinkey kormányának; a radikális párt addigi 2 képviselője közül kivált a kormányból Jászi Oszkár, a szociáldemokrata párt pozíciója megerősödött Böhm Vilmos és Peidl Gyula személyével. Új tagjai lettek a kormánynak a ruszkakrajnai és a német nemzetiségi miniszterek, továbbá Baloghy Ernő, Vass János és a kisgazdapárt képviseletében most először miniszteri tárcához jutó Szabó István (nagyatádi). Berinkey kormánya sem tudta kielégíteni a rendszert hatalomra segítő néptömegek jogos követeléseit, ugyanakkor az antanthatalmak jóindulatát sem sikerült megnyernie. Minthogy sem a jelentős újabb területek átadását követelő ún. Vix-jegyzék elfogadását, sem az ellenállást nem tudta elhatározni, a március 21-én du. 4 órakor tartott minisztertanács elhatározta a kormány lemondását, s ezzel elhárította az utolsó formális akadályt is a proletariátus hatalomgyakorlása elől. A még aznap megalakult Forradalmi Kormányzótanács (tanácskormány) elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor lett, tagjai (népbiztosok) és helyetteseik lehetőleg egyenlő arányban kerültek ki a szociáldemokrata és a kommunista párt tagjai sorából, kivéve a ruszin népbiztost, aki a Károlyi- és Berinkey-kormány ruszka-krajnai kormányzója lett. A kormány tulajdonképpeni megszemélyesítője a kommunista Kun Béla