Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)

Bevezetés

törekvése, sikere, kudarca a kor viszonylataiban gyökerezik. Ugyanakkor a munka sok szálon kapcsolódhatik a múlt és a jövő felé. A tisztségnek ugyanis, bár minden nádor működése korához kötött, vannak a feudalizmus lényegéből eredő állandó vonásai. Ezért Esterházy Pál nádorságának vizsgálata során egyformán támaszkodhattam tömör, olykor csak általános körülírásokat tartalmazó, nemegyszer ismétlődő hazai törvényeinkre, és a korábbi nádori hivatalokat, kancelláriákat ismertető, különböző szintű és célú tanulmányokra, főleg Nyers Lajos, Fraknói Vilmos, a XVI. századi helytartóság korából pedig R. Kiss István munkáira. Esterházy Pál nádori kancelláriájának működéséről Papp László készített tanulmányt,

1 amelynek eredményeit a maguk helyén felhasználtam, s adataival, megállapításaival kapcsolatban állást foglalhattam. További összehasonlítási alapot, az analógiák szilárd talaját jelentették számomra az egy-egy nádor politikáját elemző művek is, mint Hajnal Istvánnak és Csapodi Csabának Esterházy Miklós nádorról szóló munkái, Mályusz Elemérnek és Domanovszky Sándornak két főherceg nádorról, Sándor Lipót, illetve József nádorokról szóló, gazdag forrásanyagot tartalmazó mintaszerű forráskiadványai. Esterházy Pál előtt Wesselényi Ferenc volt az utolsó nádor (1655-1667). Hét csomónyi iratanyagának áttanulmányozása jó összehasonlítási alapot adott annak bizonyítására, hogy azonos nádori funkciókon belül túlnyomórészt azonos módon oldották, illetve oldhatták meg feladataikat.

2 A nádori hivatal (

officium palaíinale) az ország központi jellegű rendi hivatalai közül az első volt. Esterházy Pál nádori hivatalának is megvolt a maga helye és szerepe a magyar királyi központi és rendi hivatalok között, továbbá a Habsburgállamon, a bécsi központi hivatalok szervezetén belül is. A Habsburg-államot a harmincéves háború utáni korszakban az erős központosító törekvés jellemezte, sőt ezen túlmenően az Európa több nyugati államában már megvalósult új uralmi, kormányzati és gazdasági formának, az abszolutizmusnak megvalósítását tűzte ki célul. A központosítás irányzata nemcsak Magyarország és Csehország felé, hanem az osztrák tartományokban is érvényesült, s hivatalaiknak a bécsi központi hivatalok alá rendelésében is megnyilvánult. Éppen I. Lipót alatt, 1665-ben szűnt meg végképpen az osztrák tartományoknak I. Ferdinánd idejében bekövetkezett három részre tagolódása; ettől kezdve ott is csak egy uralkodó volt. Ez a körülmény, továbbá később a török visszaszorulása — amikor már a tartományok önállóságát nem támasztotta alá a határvédelemben való részvételük — az osztrák belső központosítás megerősítését tette lehetővé. A Német-római Birodalom császári koronáját még a Habsburg uralkodó viselte, ugyanakkor azonban a birodalomhoz fűződő igazi kapcsolatok fokozatosan lazultak. A Habsburgoknak Spanyolországról is le kellett mondaniuk. így a török visszaszorulásával párhuzamosan a Habsburg Birodalom súlypontja délkeletre tolódott, Európa délkeleti részén épült fel és vált nagyhatalommá az önálló Habsburg-monarchia.