Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 9. Budapest, 1989)
3. Gazdasági igazgatás
jelentkezőnek, így az azt megcsinálni természetesen nem tudta. A tanács ilyenkor intette a céhet a remek kiadására. A folytatás legtöbbször az volt, hogy a felvétel ennek — sőt néha még a helytartótanács rendelete — ellenére sem történt meg. Ilyenkor a tanács nyilvánította mesterré az illetőt, mint egy lakost 1807-ben. Van példa arra is (1815-ből), hogy a céh ennek ellentmondott, mire a tanács fenyítő perrel fenyegette meg az összes mestert. 45 Nem tűrte a tanács kívülállók, polgárok, lakosok beleszólását. 1792-ben a palotavárosi Új utca lakói kérték egy bodnárlegénynek a mesterek közé való felvételét. A tanács ezt azzal utasította el, hogy „a mesterek számának növelése nem tartozik ezekre a polgárokra". 46 A XIX. század elejétől találkozunk mesterjog adásvételével. 1806-ban özvegy Pillhoffer Ferencné adta el mézesbábos mesterjogát Raskay Ferninándnak. A tanács ezt tudomásul vette, majd a vestigio beidézte a másik két bábos mestert, hogy nincs-e ellenvetésük. 47 A fellazulást mutatja, hogy 1817-ben a tanács már arra is engedélyt adott, hogy egy lakatos legény, aki egy özvegy mesternét vett el, remekjét otthon készítse el. 48 A helybeli céhmesterek közé való bejutásnak járható útja volt, ha a jelölt idegen céhben szerzett mesterjogot. Ezt a tanács általában elismerte, mint 1817-ben egy szappanos-, és 1828-ban egy tűcsináló mester felvételét. 49 Vitás esetben az volt a gyakorlat, hogy a tanács másik városból hozott iparosokat a remek elbírálására. Ez történt pl. 1824-ben egy csizmadialegény remekjével, amelyet három veszprémi mester bírált el és talált jónak. A tanács ezután utasította a céhbiztost, hogy „írattassa be nevezettet a céhbeli mesterek közé". A céhbeli mesterek azonban ennek arra hivatkozva mondtak ellent, hogy a három mester nem szabad királyi városból való. A tanács szerint azonban ez a „fennforgó szokásoknak" megfelelt. 50 ötvösöknél, órásoknál vizsgálta a tanács a vagyoni helyzetet is. 1824-ben pl. egy ötvöslegény mesterjogát azzal utasították el, hogy „vagyona nem lévén, a neki adandó ötvösi munkára nézve a közönségnek nem lesz biztosítéka". 51 1830-ban a tanács fellépett az ellen, hogy a jelentkező legénynek addig nem adták ki a remekét, míg az előző jelölt („akinek baja esztendeig is eltarthat") a magáét el nem készítette. 52 45 Prot. sess. 1807. dec. 14. No 1459.; 1815. okt. 19. No 1474—1475. 46 Prot. sess. 1792. febr. 13. No 208. 47 Prot. sess. 1806. júl. 21. No 1163. 48 Prot. sess. 1817. júl. 14. No 1108. 49 Prot. sess. 1817. aug. 16. No 1276.; 1828. okt. 10. No 1687.; Kassa város 1705-ben statútumot hozott arról, hogy az idegenben tanult legények nem egyenértékűek a helyben tanultakkal, illetve hogy azoknak a helybeli céh előtt is le kell vizsgázniok. (Crop. stat. II/2. 344.). 50 Prot. sess. 1824. jan. 23. No 153. 51 Prot. sess. 1824. ápr. 9. No 622. « Prot. sess. 1830. aug. 27. No 1430.
