Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 9. Budapest, 1989)
3. Gazdasági igazgatás
Székesfehérvár az ország közepesen iparosodott városai közé tartozott, az iparosok számát tekintve 1770-ben az ötödik helyen volt ugyan, ennek ellenére csak minden negyedik családfő élt az iparból, de ezek egy része sem dolgozott egész évben, ha nem „kapával és ásóval kereste mindennapi kenyerét". 1 Céhügyek Céhügyekkel Fehérvár város csaknem a török utáni első évektől kezdve foglalkozott. 1690 májusában a győri szabócéh 12 Ft lefizetése után engedélyt kapott a városban való működésre. 1695-től a tanács minden céhartikulus kihirdetéséért egy aranyat, vagy 4 Ft-ot szedett. Ebben az évben már szabó-, kovács-, takács-, kőműves-, csizmadia-, kádár-, fazekas- és asztaloscéhről tudunk. 2 A tanácshoz kellett fordulni, ha a mesterek — akár külön, akár más iparral közös —céhet akartak alapítani. A magisztrátus gyűjtötte össze — felsőbb rendeletre — a céhek kiváltságleveleit, amelyek váltságát a tanács által felterjesztett kereseti és értékelési jelentés szerint állapították meg. 3 De beleszólt a város más úton-módon is a céhek életébe. Az 1750-es években pl. a királyi biztosra hivatkozva csak tanácsi engedéllyel tarthattak gyűlést. 1758-ban a szűcscéhet 100 Ft-ra büntették emiatt, és amíg nem fizettek, a börtönben tartották őket. Végül is kétszeri bebörtönzés után a tanács a büntetést 20 Ft-ra mérsékelte. 4 Beavatkozott a város, ha pl. úgy látta, hogy a céh ok nélkül tette le a céhmestert és vitte el a céhládát. Ilyenkor elrendelte a láda visszavitelét. A tanácshoz lehetett panasszal fordulni, ha egy mestert a céh nem hívott meg a gyűlésre. A tanács büntetés terhe mellett utasította a céhet, hogy hívja meg a panaszost. 5 Tiltotta a város, hogy a céhek a pénzüket eszem-iszomra költsék, sőt esetenként visszafizetéssel fenyegette meg őket. Ilyen alkalom volt pl. a céhláda átvitele az új atyamesterhez, amely mindig éneklés, ünneplés közepette történt. A tanács 1792ben ezt csak a szegényház javára lefizetett 5 Ft taksa mellett engedte meg. A következő évben a csizmadiacéh arra hivatkozva kért engedélyt, hogy „ha nem viszik át a ládát, abból a közre is kár származhat". A tanács úgy ítélte meg, hogy „ugyan büntetés mellett tilos a mulatság ilyen alkalmakból, de mégis megengedi, hogy mérsékelt énekszóval történjék a céhláda átvitele az új atyamesterhez, de absque omni strepitu". 6 1 HKA Camerale Ungarn. Fasc. 7. 81/1770. szept.; Kállay 1958. 54—57.; Magyarország története. 5. 1790—1848. Bp. 1980. 377—378.; Bácskai 1981. 458. Prot. sess. 1775. febr. 6. 2 Prot. sess. 1690. máj. 30; 1695. jan. 14.; Corp. stat. V/2. 327. Székesfehérvár 1695. 3 OL A 28. Kanc. Litt. civ. 1738. No 77.; 1754. No 55.; Prot. sess. 1800. nov. 28. No 1445.; 1807. febr. 23. No 253.; 1820. máj. 19. No 923. 4 Prot. sess. 1758. nov. 24.; dec. 12.; 1759. márc. 6. 5 Prot. sess. 1764. szept. 11.; 1792. okt. 1. No 1399. 6 Prot. sess. 1771. dec. 13.; 1792. jan. 9. No 37.; 1793. jan. 4. No 13.
