Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)
protestatiót jelentenek, és felségfolyamodvánnyal élnek. A kérdésben nincs legfelsőbb döntés — egyik fél javára sincs. 1725-ben felújul a vita; a Gubernium, ismét az ország adóbevételeire tekintettel, ideiglenesen engedélyezi az örmény kereskedőknek a báránybőrök felvásárlását. 179 Görögök, örmények, bulgárok és más idegen kereskedőelemek jogvédelme tehát nem egyértelműen jelentkezik az 1708 és 1730 közötti korszak erdélyi politikájában. A kamarai igazgatás mint kincstári népeket védi őket, nem is elsősorben eléggé szerény censusuk, hanem a külkereskedelemi tevékenységükből fakadó harmincadjövedelmek biztosítása érdekében. A Deputatio, ill. a Gubernium, továbbá a rendek politikájában hol a birtokos nemesség jobbágyai, ill. a székely szabadok adóterheinek csökkentésének szempontja uralkodik, az idegen kereskedőelemek rovására, hol éppen ezen adózók adózóképességének olyatén védelme, hogy az örmény kereskedők jogát biztosítaná a parasztnéptől való vásárlásra. A szász natio állásfoglalása egyértelmű: iparosaikat, kereskedőiket egyaránt az örmény (és más idegen) kereskedők és iparosok versenyétől féltik. Kevésbé összetett problémája a kincstári politika kérdéskörének a kincstári népek (érc-, sóbányászok, hajósok, kohászok stb.) jogvédelme. Hagyományos kincstári teendők ezek, amelyeket az ország helyzete csak erősít: még ki sem lehetett heverni a bányák stb. károsodásait a törökellenes felszabadító háború és az 1690-es évek ismertetett bizonytalan kincstári igazgatása idején, amikor megkezdődött a Rákóczi-szabadságharc, újabb pusztulást eredményezve. A kincstári népek, elsősorban a két nagy bányászati ágazathoz így vagy úgy kapcsolódó kategóriák jogvédelme primer termelési érdek volt, de mentességekről lévén szó, természetesen rendi érdekekbe ütközött. A rendi tiltakozás váltakozó arányú és körű. 1712 januárjában Gyulafehérvár panaszol a Deputatiónak a sóhajósok (s velük együtt a zsidók, bulgárok „etcaet") ellen: minthogy a kincstár védelmet nyújt nekik, nem vállalnak részt a városra nehezedő számos teherben: az erődítési munkálatokban, a katonaságnak való élés szolgáltatásában, a katonákra való gazdálkodásban, fuvarozásban. 180 1717-ben már szélesebb körű a sérelem. Küküllő megye kivételével valamennyi magyar megye, továbbá a Partium teszi szóvá, hogy a sóvágók nem akarván részt venni az illető helységek közterheiben, sokan állnak sóvágónak (csak Tordán 150-nél több sóvágó van, köztük tehetős emberek is) vagy (hasonló okból) sóhajósnak. A panaszlók azt követelik, hogy e két kincstári ágazatba csak a szükséghez képest vegyenek fel embereket (s ne jómódúakat, a fizetésért szegényebbek is ellátják ezt a szolgálatot); ezek viseljenek mindenféle közterhet, a jobbágyok pedig lássák el a földesúri szolgálatot is. Külön panaszuk a hajósok ellen, hogy azok garázdán viselkednek a helységükben élő jobbágyokkal szemben: megverik őket, eltüzelik kerítéseiket, szőlőkaróikat, nem engedik meg behajtani nekik tilalmasba tévedt marháikat. 181 1717-ben megállapodás jön létre, Haan kezdeményezésére, a sóügyi felügyelő és a közigazgatási szervek között a sóhajósok státusáról. Az 1718. tavaszi országgyűlésen azonban ismét a sóhajósok a célpont. Hunyad megye sérelmezi: annyian álltak be közéjük, hogy sok faluban csak 2-3 ember maradt a terhek hordozására, Hlyén éppen csak egy; a hajósok köztehermentességet követelnek
