Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben
hanem a saját egyházuk papjainak fizessék, az akatolikusok pedig továbbra is adhatnak tizedet saját papjaiknak. 469 A pótdiploma végrehajtása természetesen késik; a vezető elit többsége változatlanul protestáns, a három legfontosabb politikai személyiség közül is csak Apor katolikus. így I. Lipót (az Erdélyi Udvari Kancelláriának a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicishoz tett felterjesztése 470 és a Ministerialkonferenz határozata alapján) erős nemtetszését fejezte ki a Guberniumnak amiatt, hogy a pótdiploma rendelkezéseit nem hajtották végre. E ponton kapcsolódott az erdélyi katolikus püspök ügye a pótdiplomáéhoz: az uralkodó utasította az Udvari Kamarát, hogy gondoskodjék a püspök lakhelyéről és a szükséges létfenntartási eszközökről. 471 Az eredmény a várható volt, úgyhogy I. Lipót 1702. február 13-án (szigorúbb módszerek alkalmazásával fenyegetve meg a Guberniumot) újból követelte a pótdiploma végrehajtását. 472 Egy jó év múlva, 1703. március 13-án az uralkodó megismételte ezt a rendelkezést. 473 Közben, 1702-ben, a katolikus rendek összeállították az Approbatae Constitutiones általuk sérelmesnek ítélt határozmányainak jegyzékét, 474 ezeknek eltörlésére azonban nem került sor. Illyés András erdélyi római katolikus püspök pedig tartott 1702-ben Erdélyben egy vizitációs körutat, stabilizálódni azonban nem tudott 1703-ig; a Rákóczi-szabadságharc körülményei között még kevésbé. A második ellenreformációs hullám másik iránya a román vallási unió volt. Ismeretes, hogy Erdély román lakossága a keleti egyházhoz tartozott; a középkori magyar királyok uralma csak a román nemesség felsőbb rétegeinek katolizálását hozta magával. A (viszonylag) önálló erdélyi fejedelemség kialakulása után a reformáció megpróbált behatolni az erdélyi román ortodoxiába, térítéssel, bibliafordítással stb. — ismeretesen eléggé korlátozott eredménnyel. 1690 után, az ellenreformációs folyamat részeként, várható volt, hogy a katolikus egyház kísérletet tesz a göröghitü románság uniálására. Magyarország vonatkozásában I. Lipót 1692. augusztus 23-án azt ígérte az ott a katolikus egyházzal egyesülő göröghitűeknek, hogy a katolikusokéval azonos jogokat nyernek; 47s az északkelet-magyarországi ukrán népesség között az unió sikeres is. Innen, a munkácsi unitus püspökség felől történik az első lépés az ortodox erdélyi románok katolikus uniáltatására 1694 elején. A püspök folyamodványt nyújt be az éppen ülésező országgyűléshez az unió támogatása iránt. A gyűlés „nem admittálván itt kívánságát", a Guberniumhoz továbbítja az irományt (1694. január 2-án). A püspök, tudomást szerezvén az elutasításról, 1694. január 5-én újabb „írást" ad be a rendekhez, „de csak az előbbeni válaszsza lött". 476 Eredményesebbnek bizonyul az a kezdeményezés, ami Erdélyen belülről indul ki, s amelynek fő mozgatóját a történetírás a jezsuita Bárányi Pál László gyulafehérvári katolikus lelkészben látja. Ő hat oly értelemben Theophilus gyulafehérvári ortodox püspökre, hogy annak egyháza fogadja el a katolikus egyház hitelveit, különösen azt a 4 pontot, amelyben az 1439-i firenzei zsinat állásfoglalása szerint a nyugati kereszténység eltér a keletitől. 477 Erre az 1697. februári göröghitü zsinaton kerül sor. Ott azonban a román papság részéről, az unió fejében, olyan követelések is elhangzottak, hogy az uniált göröghitü papság kapja meg azokat a jogokat,
