Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

II. rész A Subdelegatio (Commissio) Neoacquistica (1719—1745) és erdélyi hatásköre

Egy, a fejedelmi korszakban sem túlzott jelentőségű, a bizottság létrejöttekor pedig már félig-meddig feledésbe merült kincstári jövedelem a szászok Szent Márton-napi censusa (census Sancti Martini) ügyével 1721-ben (október 21., 24.) foglalkozott a bizottság. A szorgalmas Haan kiderítette, hogy I. Lipót 1693-ban csak a török háború idejére engedte el azt a szászoknak, akiknek évi adóterhei akkor enyhe számítás szerint is kb. hetvenszeresét tették ennek a szolgáltatásnak. A török háborút rövidesen követte előbb a Cameratica Commissio tevékenysége a fontosabb erdélyi kincstári jövedelmek ügyének rendezésében, majd a Rákócziszabadságharc, így a census Sancti Martini ügye nem került újra napirendre. Minthogy a szász natio, Haan igényeire reagálva, újból kérni akarta e szolgáltatás elengedését (hivatkozva a Rákóczi-szabadságharc alatt őket ért károkra, a háromszori pestisre és a census jogalapjának állítólagos hiányára), Haan a census netaláni elengedése esetén legalább azt tartotta volna kikötendőnek, hogy a szász natiónak ez a kötelezettsége csak az Udvari Kamarával szemben álljon fenn. A bizottság, megdicsérve Haan ügybuzgalmát, végső soron azt tartotta volna jónak, hogy a szász natio a census fejében „arányos, külön hozzájárulást" vállaljon a szebeniek által egyébként is emelendő kaszárnya építésében és fenntartásában. (Ez a javaslat nem valósult meg.) Az erdélyi kincstári igazgatásnak egy ideig külön ágazatát képező ügykörrel, az Apafi-hagyaték ügyével a bizottság egy ízben foglalkozott (1726. július 15.). Szentkereszti András, akkor tárgyalt folyamodványában, szóvá tette azt is, hogy 10 ezer forintos követelése van az Apafi-hagyatékkal szemben. A bizottság a Sinzendorff osztrák főkancellár elnökletével az Apafi-hagyaték ügyének rendezésére kiküldött udvari bizottsághoz utalta Szentkereszti igényét. A szorosabban vett kincstári ügyek csoportjában külön ismertetjük a kincstári javak bérletének a bizottság előtt is megforduló ügyeit. A nem nagyszámú ilyen ügyből egy a háromszéki kincstári kénbányával kapcsolatos. Haan 1719 nyarán, úgy ítélve, hogy a kincstárnak sokkal előnyösebb e bánya bérbeadása, mint saját üzemeltetése, két évre bérleti szerződést kötött Thomas Böhm olvasztómesterrel és Kostur Gáspár ottani bányásszal a bányára nézve, elbocsátva tisztéből a feleslegessé vált inspectort, Sindersperger tüzérszázadost. A szerződésben az a megkötés is szerepelt, hogy kénsav addig nem importálható Erdélybe, míg kellő mennyiségben és megfelelő áron szállítani tudják azt. A bizottság (1719. december 18-án) helyeslőleg tudomásul vette a bérbeadást, csak a behozatali tilalomra vonatkozó szakaszt hagyta ki a szerződésből, azzal, hogy ez már Politicum. Dietrichstein udvari kamaraelnök egyetértett ezzel a korrekcióval. A vajdahunyadi kincstári vashámorok már a bizottság megalakulása előtt, 1719-től bérbe voltak adva Georg Steinhilbertnek; a bizottság (1720. február 8-i és 12-i ülésén) csak jóváhagyását adta a bérleti szerződés Haan által javasolt meghosszabbításához. A tizedbérletek ügyei is csak néhány ízben kerültek a bizottság elé, hiszen a tized bérbeadásának rendszere részben már a fejedelmi korban kialakult, részben pedig a Habsburg-uralom első évtizedeiben. Amikor 1720-ban a szász natio újabb 4 évre tesz ajánlatot a szász tizedek bérbevételére, már csak meghosszabbításról van szó; a bizottság ratifikálandónak tartja az új szerződést (1720. május 23.). Egy ízben