Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

I. rész A Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis

főkegyúri jogaiban konzekvens a római kúriával szemben (mind a római katolikus, mind az unitus püspökség esetében). S arra is, hogy amennyiben katolikus rendek és erdélyi kormányszervek, ill. konferencia taktikája közt különbség van az ellenreformáció javasolt módszerei tekintetében, általában a konferencia a józanabb és nagyvonalúbb. Az ellenreformációs érdek az egyik fő szempont a kormányhatósági tisztségek, ill. törvényhatósági főtisztségek betöltésénél is — egyébként itt a teljes konzervativizmus uralkodik. (Kivétel csak a kincstári tisztségek betöltése, amelynek értékelése sem így, sem amúgy nem lehet egyértelmű.) Ahol már valamilyen, konzervativizmus szintjéről esetleg elmozduló reformról volt szó, a Konferenz lényegében tehetetlennek bizonyult. 1712-ben mód nyílt a már az 1690-es évek végén megkezdett és 1703-ban félbeszakadt adóreform folytatására — 1740-ig nem volt érdemi eredmény. (Mária Terézia uralma alatt lényegében 7 év kellett az első nagy adóreformhoz, amely aztán alapja lehetett a továbbiaknak.) Az 1714-Í törvényeket 1740-ig nem erősítik meg. Az igazságszolgáltatási reformot áthajszolja a Konferenz — de az 1730-i reformmunkálatokat fel sem dolgozzák. Csak a királyi tábla reformjára kerül sor az 1730-as évek második felében — de ebben a rendeké a fő érdem. A rendek 1725-i gazdasági reformtervezete nem kerül érdemi tárgyalásra. Ezzel foglalkozik a Ministerialkonferenz 1715 és 1740 között — s mi mindennel nem? Gondoljunk csak akár az 1750-es, 1760-as évek reformjaira: adóreform, a szász natio lehető kitisztázása adósságaiból, unitusok és ortodoxok elkülönözése, a határőrség megszervezése, a törvényhatósági tabula continuák felállítása — még a jobbágykérdésben is némi előrelépés, a Bizonyos Punctumokkal. Már az osztrák örökösödési háború utáni Habsburg központi kormányzat Erdély-politikája is minőségileg más, mint III. Károly éveié. Az 1715 és 1740 közti korszakra inkább jellemző az, hogy mi mindennel nem foglalkozott a központi kormányzat, mint az, hogy mivel foglalkozott. így hisszük, hogy ezek után (legalábbis Erdély vonatkozásában) nyugodtan sutba dobhatjuk azokat a hazai és külföldi történetírásban időnként felmerülő legendákat, amelyek III. Károly évtizedeit valamilyen haladó, gazdaságserkentő abszolutizmusnak ábrázolják. Véleményünk szerint ennek a korszaknak Erdélyben alig vannak abszolutista vonásai. Némi szerény merkantilizmus a betelepedő idegen kereskedők támogatásában (ezt az Udvari Kamara a Ministerialkonferenz nélkül végzi), egy modernebb egyházpolitika apró jelei a király főkegyúri jogának kérdésében — és a magas adónak a hagyományos (a calculus-szisztémával megfejelt) rendszerben való szigorú behajtása: ennyi az, amit abszolutisztikus vonásnak lehet tekinteni. A többi: hagyományos feudális centralizmus. Ebben a kormányzati rendszerben egy valakinek az arca rajzolódnék ki élesen — ha ti. az arc volna. Ez az uralkodóé: az ő döntései elkülönülnek a Ministerialkonferenz állásfoglalásaitól, amelyek még ott is személytelenek, ahol egyáltalán elárulják a véleménykülönbségeket. III. Károly azonban (legalábbis Erdélyt illető döntéseit tekintve) a tökéletesen szürke jelenség. Temérdek „placet"-je, „piacet in toto"-ja közt összesen két olyan állásfoglalást találtunk, amely érdemben eltér a Konferenz