Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

I. rész A Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis

telepítendő orsolyita apácák ügye. Az orsolyiták elhelyezésének kérdése még 1732 végén sem tisztázott, úgyhogy Eszterházy esztergomi érsek, az erdélyi katolikus rendek és az orsolyiták folyamodására újból a Konferenz elé kerül az ügy (1732. december 11.); a határozat azonban csak annyi, hogy mielőtt az apácák Erdélybe indulnának, újra meg kell vizsgálni az előzményeket (Tige és a szebeniek tárgyalásait). Az orsolyiták számára kiürítendő épület ügyében még 1733—1734ben is folyik a hivatali levelezés,

336 de az apácák végül is a Ministerialkonferenz újabb közbelépése nélkül telepednek meg Erdélyben. A korszak utolsó éveiben még két római katolikus vagy lényegében annak tekinthető ügy került a konferencia elé. Az J 738. június 4-i ülésen tárgyalták az erdélyi örmény püspökség kérdését. A római katolikus egyházzal unióra lépett erdélyi örmény katolikusoknak a 17—18. század fordulóján már volt püspökük, a legendákkal övezett Oxendie Verzirescu vagy Verzár, az ő halála után azonban a tisztség betöltetlen maradt. Az erdélyi örmények hosszú harc után érték el azt, hogy III. Károly a szamosújvári uradalomnak az ottani örmény községnek való eladásakor a vételárból 12 ezer forintos alapítványt tett az újonnan létrehozandó püspökség számára. A Ministerialkonferenzben meggondolások merültek fel amiatt, hogy mind Szamosújvár, mind Erzsébetváros kiváltságlevelében arról van rendelkezés: az örmény katolikusok az erdélyi katolikus megyéspüspök alá tartoznak, a határozat azonban mégis a püspökség felállítása mellett szólt. III. Károly nevében írni kell a pápának — vélekedett a Konferenz —: minthogy (a főkegyúri jog biztosítására) alapítvány van a püspökség számára, a pápa járuljon hozzá annak létrehozásához, s erősítse meg az uralkodó mint apostoli király és mint alapító által kinevezendő püspököt. III. Károly döntése: „piacet in toto". Az örmény katolikus püspökség újrafelállítására azonban nem került sor. A másik ilyen ügy a jezsuiták erdélyi jogállásának inkább formai kérdése. Jóllehet a jezsuiták 1689-től kezdve újra jelen vannak Erdélyben, az ő kezükben van a katolikus iskolahálózat nagy része, III. Károlytól visszakapták korábbi birtokaikat is, Patay András, a kolozsvári jezsuita akadémia rektora, az országgyűlésen sürgeti a jezsuitákat Erdélyből kitiltó törvények eltörlését, visszakapott jószágaik törlését a fiscalitasok jegyzékéből. Az országgyűlésen ez a Habsburg- és katolikusellenes vagy annak vélt törvények eltörlése körüli vitának egy új szakaszát jelenti (a protestánsok elkeseredetten küzdenek az erdélyi jogrend megváltoztatása ellen — még ha a de facto változásokat nem is tudják megakadályozni —, mert az erdélyi protestánsok jogállásának teljes összeomlásától tartanak, s azt a formai kifogást emelik, hogy törvénycikkek eltörléséhez a rendek elnökének jelenléte szükséges, aki nem más, mint az e tisztre régen megválasztott, de ennél ténylegesen fontosabb udvari alkancellárságában fungáló Bornemissza János). A Konferenz (1740. július 14.) a következő országgyűlésre napolja el a kérdést, azzal, hogy ott az országgyűlési elnök helyettese is aláírhatja az erről hozott tc.-et. III. Károly „placet"-tel zárja le az ügyet. A szóban forgó törvények eltörlésére, újabb nem kis viharok után, csak 1744-ben kerül sor.