F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)
IV. Kormányzóság és Szemere Bertalan miniszterelnöksége (második minisztérium), 1849. április 19.—augusztus 11.
Az első minisztérium maga szűkítette hatáskörét, amennyiben a titkárokat is a nádorhoz terjesztette fel kinevezésre, holott azelőtt ez a kormányszékek joga volt. 1849-ben a minisztériumi tisztviselők kinevezése terén úgy kapott nagyobb hatáskört a minisztérium, hogy visszalépett az 1848. április 11. előtti állapothoz. 31 A törvényjavaslatok jóváhagyásának joga a trónfosztás után a nemzetgyűlésre szállt, a kormányzó csak a kihirdetést eszközölhette. (A franciák köztársasági elnöke is maga hirdette ki a törvényeket a nép nevében: III. fejezet 54. §.) A kihirdetésről a magyar nemzetgyűlés közvetlenül nem határozott, ezért kiemelkedő jelentőségű az országgyűlésnek az a május 30-i határozata, amelyet Szemere javaslatára az adótörvények kihirdetéséről hozott: „A két ház elnökeinek aláírása után a kormányzó a minisztérium által hirdettesse ki és hajtsa végre." Az ugyanezen határozatban beígért végleges szabályozásra nem került sor, ezért ezt a határozatot „ebben a vonatkozásban az alkotmányos rendet kiegészítő aktusként" tekinthetjük. 32 A kegyelmezés jogát a kormányzó az újonnan felállított kegyelmi szék útján gyakorolta. (Erről szót ejt a kormányzó május 1-i tájékoztatója.) Négy tagját a kormányzó nevezte ki, ezek voltak: Hunkár Antal veszprémi főispán, Jósika Miklós volt bizottmányi tag, Joszipovics Antal zágrábi főispán és Palóczy László borsodi képviselő, a Ház doyenje. A kegyelmi szék a bírói ítélet után elébe terjesztett ügyekben az igazságügy-miniszter elnökletével ülésezett. A megkegyelmezési okiratot a kormányzó írta alá, a miniszter ellenjegyezte. 33 Királyi elbírálást igényeltek korábban az 500 Ft-on felüli jutalmak, a 10000 Fton felüli állami építkezések, a 30000 Ft-on felüli állami juttatások engedélyezése. Az uralkodónak kellett dönteni azokban a tárgyakban, amelyekre nézve az udvari szervek más álláspontot képviseltek, mint a magyarok. Kabinetirat vagy felső kézirat született egy-egy, a kormányszékek elleni súlyosabb panasz esetén. A fenti — viszonylag másodrendű — ügyekben nem született külön elvi döntés a kormányzó jogairól, mivel a gyakorlat — a háborús körülmények miatt — nem is produkált ilyen típusú ügyeket. A kormányzói tájékoztató pontos hivatkozás nélkül az 1848:111. tc. 3. §-át tekintette érvényesnek a kormányzóra nézve is, miszerint a király vagy a nádor a végrehajtó hatalmat a minisztérium útján gyakorolta, s bármely intézkedés csak e miniszterek egyikének ellenjegyzésével együtt volt érvényes. A felsőházban az 31 Jegyzetek. Eszerint 1848-ban „sem a miniszterek, sem a nádor-helytartó a kormányszékek hatáskörét nem ismerve, az előbbiek, akaratukon kívül, hatásköreiket egyrészben kiebb terjesztek, más részben szűkítek, az utóbbi pedig jogait fenn nem tartá". A hatáskörszükítés kétségtelenül a minisztérium rovására ment, de a tágítás az új kormányzás jellegéből fakadt, aminek szükségszerűen nagyobb hatáskörrel kellett rendelkezni a kormányszékeknél. 32 Beér—Csizmadia 112. Az ez irányú szabályozást a Ház maga is kívánta. Máj. 12-én Gorove javasolta, hogy addig is, amíg az országgyűlés a „törvények alkotási módjáról" gondoskodnék, a meghozottakat a Közlönyben hirdessék, és kötelező erejüket a kihirdetés napjától vegyék. Szemere bejelentette, hogy errőj a kormány törvényjavaslatot készít majd. Közlöny, 1849. máj. 13. 33 Közlöny, 1849. máj. 8.; KLÖM XV. 183.
