F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)

IV. Kormányzóság és Szemere Bertalan miniszterelnöksége (második minisztérium), 1849. április 19.—augusztus 11.

átküldött kormányzói tudósítás felolvasásakor gr. Eszterházy Mihálynak szemet szúrt az, hogy az intézkedéseket nem az illetékes miniszternek, hanem az egyiknek kell láttamoznia. 1848-ban senki nem ütközött meg e valóban helytelen fogalmazáson és az azt követő gyakorlaton, amely éppen a felelősségnek mondott ellent. 1849ben is hasonlóan fogták fel a problémát: a felsőház elnöke azzal nyugtatta meg az akadékoskodó főrendet, hogy nem számít az illetékesség, az a fontos, hogy „a kormányzó magától ne rendelkezzék", s ne legyen fennakadás az ügyintézésben egy esetleg távollevő miniszter miatt.

34 A Jegyzetek szerzője elképzelhetőnek tartotta volna, hogy a kormányzóelnök —felelősségéből következően — fenntarthasson magának néhány olyan ügykört, amelyben nem szükséges miniszteri ellenjegyzés. Ezeknek a tárgyaknak a meghatározása a nemzetgyűlés feladata lett volna. A kérdés azonban a gyakorlat szintjén így talán fel sem merült, inkább csak a másik oldalról: melyek azok az ügyek, amelyekben a miniszterek nem dönthettek a kormányzó nélkül (vö. a felsorolt kinevezési, általános politikai és közigazgatási elvi ügyek). A kormányzóelnök személyére vonatkozóan foglalkozni kellett volna azzal, hogy noha több tárgyat átvett a királyi jogkörből, személye nem volt szent és sérthetetlen, és az ország törvényhozó hatalmának felelősséggel tartozott, ami egy uralkodó esetében elképzelhetetlen volt. Ugyancsak fel kellett volna vetni a kormányzóelnök választásának módját és hivataloskodásának időtartamát, mert nem valószínű, hogy minden kormányzót hasonló körülmények között és egyhangú lelkesedéssel választottak volna meg. A miniszterek kinevezéséről, felelősségre vonásáról csak általánosságokat találunk a kormányzói tudósításban. Minden bizonnyal az 1848:111. tc.-ben foglaltakat vették irányadóul, ezt azonban konkrétan ki kellett volna mondani. Egy külön fejezetet (B) szentelt a Jegyzetek a miniszterek hatáskörének, amelyről a kormányzói tájékoztató csak egy-egy kiragadott szempontot tartalmaz. A Jegyzetek szerint az 1848:111. tc. 8. §-a értelmében a miniszterek csak azon tárgyakban határozhatnak önállóan, amelyek a volt kormányszékek idején nem tartoztak a király közvetlen elhatározása alá. Ez a fejezet az, amely valószínűsítheti, hogy az elaborátum szerzője Duschek pénzügyminiszter, hiszen nála jobban senki sem ismerte a kormányszéki gyakorlatot. A francia alkotmány szerint a miniszterek számát és jogait a törvényhozó szerv állapította meg. A köztársasági elnök ezek kinevezésében és elbocsátásában teljes önállóságot élvezett; intézkedései e téren ellenjegyzést sem kívántak (III. fejezet 64—65. §). Nálunk 1849-ben az 1848-as III. tc. rendelkezéseit hallgatólagosan továbbra is érvényben levőnek tekintették, ami kitetszik a május 2-i minisztertaná34 Közlöny, 1849. máj. 4. A hadügyminiszteri tárcának jórészt helyettesekkel ellátott posztja miatt Szemere miniszterelnök máj. 16-án jónak látott olyan intézkedéseket hozni az ellenjegyzést illetően, ami a miniszteri felelősséggel összhangban állott: 1. miniszteri ellenjegyzést csak miniszter tehet; 2. a távollevő tárcájára nézve helyettes miniszternek csak egy valóságos miniszter nevezheti magát; 3. a kinevezéseket, a törvényhatóságokhoz stb. szóló rendeleteket — ha államtitkár dolgozta is ki — csak miniszter írhatja alá. Kormányzó, Elnöki 1849:7060. eln. sz. Debrecen.