Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
Összegezés
a tanácsból (ha ugyan nem egyszer s mindenkorra), ott hosszasan csak a lojális elemek tarthatják magukat, vagy a jelentéktelenebbek. Mit s hogy von ellenőrzése alá ez a kormányzat? Tekintsünk most újra végig a kormányszervek, elsősorban a kancellária hatásköréről elmondottakon. A kancellária közigazgatási hatáskörét még nagymértékben középkoriasnak találtuk; ami több, modernebb ennél, az a rendészet és még inkább a hírszerzés irányítása, a kereskedelem ellenőrzésének differenciáltsága. A kincstári hatáskörnél az arány már némileg eltolódik a modernebb elemek javára; a kincstár „pénzügyi ütőképességét" találtuk itt a legfontosabb modern jelenségnek, ennek elősegítőjeként jelentkezik az igazgatás szabályozásának igénye, az érdeklődés a kincstári ágazatok termelésének menete, a termékértékesítés iránt. A hadügy középkorias irányítása mellett (a fejedelem a legfelsőbb hadúr, az ország generálisa lényegében csak a hadjáratok idején fungál, ha ti. nem egyben udvari főkapitány is) azért feltűnnek itt is a modern elemek: a „pénzügyi ütőképességből" következő rendszeres hadellátás, a végvári hálózat fenntartásának viszonylag magas kormányzati szintje, s magától értetődően a hírszerzés. A bíráskodás területén pedig az egyik legfontosabb nóvum az, hogy a fejedelmi hatalom kívülről, missilis rendeletekkel beavatkozik a bíráskodás menetébe, ellenőrző szerepet játszik (persze elsősorban a törvények érvényesülése érdekében); a másik pedig a fejedelmi táblának (a gyakori törvényszünetektől eltekintve) rendszeres működése. Milyennek minősítsük ezek után az erdélyi központi kormányzat jellegét a 16— 17. században? Ügy hisszük: a feudális centralizáció egy sajátos formájáról van szó, amelyben itt-ott már mutatkoznak bizonyos abszolutisztikus jelenségek. A forma sajátosságán azt értjük, hogy ez a centralizáció, a külpolitikai erőviszonyok vázolt alakulása miatt, legalábbis a döntő vonatkozásokban lényegesen erősebb kell hogy legyen annál, amit az ország gazdasági-társadalmi fejlettsége indokolttá tesz — s a rendiség fejlettségének 16—17. századi erdélyi foka mellett, a fejedelemnek nem is túlságosan nehéz olyan hatalmat teremtenie, amelyre ez a centralizált kormányzat épülhet. A központi kormányzat az állam legprimérebb feladatára, a hadügyre koncentrál (védelmi célokra, de a 17. században magyarországi, lengyelországi vállalkozásokra, a két román fejedelemség feletti bizonyos szupremácia biztosítására is), de arra valóban elismerésre méltóan, pénzügyi bázisát rendben tartva, végvári hálózatát gondozva — s szemét-fülét nyitva tartva a külső veszélyekre. Ami ezen túl van: a gazdasági élet jelenségei iránti érdeklődés, a kincstári termelési ágazatok életének figyelemmel kísérése, fejedelmi ellenőrzés a bíráskodás menete felett — ezek az abszolutizmus szerény kezdetei a 16—17. századi erdélyi kormányzatban. Többről nem is lehet szó. Az állandó veszélyeztetettség feltételei közt a kormányzatnak nemcsak anyagi energiáit köti le a tágabb értelemben vett hadfenntartás, hanem a fejedelmek szellemi energiáit is. Bethlen Gábor, I. Rákóczi György rendkívüli munkabírása közismert — s még az ő erőikből is kevéssé telik másra. Az általuk személyesen irányított kormányzatra is ez áll (a kormányzat kevésbé nívós időszakaira még inkább). Úgy hisszük: sikerült elkerülnünk azt a csapdát, amelyet a 16—17. századi erdélyi rendiség vizsgálata óhatatlanul állít a kutatónak. Ez a rendiség a
