Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
Összegezés
Habsburgok és a török játéktere, s a szó szoros értelmében is küzdőtere, II. Rákóczi György és Kemény János az előbbiektől inkább vár, mint nyer támogatást, hogy aztán a kataklizmából egy megkisebbedett és meggyengült Erdély kerüljön ki — s kezdjen újra erősödni, folytatni az immár jó százados hagyományú magyarországi politikai aspirációkat, amíg a felszabadító háború véget nem vet viszonylagos önállóságának is. Ebben a helyzetben azonban az erdélyi államkormányzatnak a békésnek tűnő időszakokban is (háborúban persze annál inkább) azokra a feladatokra kell koncentrálnia, amelyeknek megoldása az állam (s vele az ország népe) puszta fennmaradásához elsődlegesen szükséges. A hadsereg fenntartásához szükséges eszközök előteremtése, magának a hadseregnek fenntartása, a hírszerzés elsődleges jelentőségű egy ilyen helyzetben; minden egyéb másodlagos fontosságúvá válik ezek mellett. De az is természetes, hogy éppen az állandó fenyegetettség tudata erőteljes központi kormányzatot kell hogy teremtsen, megfelelő igazgatási nívóval. Ezt a nívót itt elsősorban a hivatali levelezés gyorsasága, pontossága, a végrehajtás erélyének megkövetelése jelenti. Erdély számára a gyors tájékozódás, döntés és végrehajtás erőinek szinte megduplázódását hozhatja. Nem elsősorban egy konkrét államfejlődési fok belső feltételeinek létrejötte, hanem a külső veszély jelenléte az, ami az erdélyi kormányzat most ábrázolt másfél százados fejlődését alapvetően meghatározza. Ilyen feltételek közt különösen érthető, ha a fejedelem igen határozottan kézben tartja a kormányzatot, abban rendi tendenciák kevéssé figyelhetők meg. A fejedelmi tanács tagjait (egy rendkívüli esettől eltekintve) ő nevezi ki, a tanácsot (ismét csak kivételtől eltekintve) ő hívja össze, napirendjét ő határozza meg — a tanács állásfoglalása pedig ránézve nem kötelező. A kancellária teljesen fejedelmi szerv, tisztségviselőit ő nevezi ki, működését közvetlen ellenőrzése alatt tartja. A központi kormányzat többi szervei közül az adóigazgatásiak 1657 előtt (a rendi pénztár katasztrofálisan végződött kísérletétől eltekintve) szorosan a fejedelem kezében vannak, s ez a szoros függés az Apafi-korban is inkább csak formailag lazul meg. A kincstári igazgatást a kancellárián kívül a fejedelmi praefectus irányítja, a kincstartó és a tizedfőarendator tisztsége lényegében formális. A fejedelmi tábla elnökét, az ítélőmestereket s a táblai ülnököket is a fejedelem nevezi ki, s ezen túlmenően az elnök általában az ő bizalmi embere, az ítélőmesterek pedig az ő kreatúrái, szakhivatalnoki pályán felemelkedő személyek. Az természetes, hogy ez a kormányzat annyiban nem független a rendiségtől, hogy a tisztségviselők jelentős része (az egyes szerveknél, ill. tisztségeknél változó, munkánk megfelelő helyein részletesen elemzett mértékben) a főrendek közül, ill. a megyei nemességből kerül ki. Úgy látjuk azonban, hogy a kormányzat vonatkozásában a fejedelemtől való függésük aránytalanul erősebb, mint rendi kötöttségük. Még a fejedelmi tanácsban sincs kialakultán állandó helye Erdély legjelentősebb családjainak sem; részvételük politikai helyzetüktől függ, a fejedelmi hatalomtól elszenvedett egy-egy nagyobb vereségük után évekre vagy évtizedekre eltűnhetnek
