Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

VII. Az országgyűlések

Annak, hogy az erdélyi rendiség 1588 őszén olyan erővel tud jelentkezni, ahogy azt az adómegtagadással s aztán a medgyesi országgyűlésen teszi, alapvető okai külpolitikaiak. A kelet-európai Báthori-hatalom összeomlik Báthori István halála után (sem Zsigmond, sem András, Boldizsár vagy testvérük, István nem alkalmasak fenntartására). Ezt természetesen követi a válság Erdélyben is, hisz már Báthori Kristóf is mintegy István helytartója volt a fejedelmi trónon, Zsigmond alatt pedig 1586-ig Erdély legfontosabb ügyeiben a lengyel király döntött. A rendek most felemelhetik fejüket, annál is inkább, mert a Báthori-dinasztia tagjai közt is kitör a rivalizálás. S megjelennek a régi vetélytársak is, a Kendyek. A család ekkori vezető egyénisége, Sándor tagja, lényegében vezetője is az 1583—1585-i praesidiumnak, s családi szövetség fűzi Báthori Boldizsárhoz és Kovacsóczy Farkas kancellárhoz, mindkettő az ő veje révén. Most ez a Kendy—Kovacsóczy-párt biztatja a mozgolódni kezdő rendeket. A támadás először a Báthoriak korai ellenreformációs kísérlete, azon belül a jezsuiták ellen irányul. 1588 decemberében kiűzik a jezsuitákat, s korlátozzák a katolikus vallásgyakorlatot. Az első nagy hullámot hároméves átmeneti visszaesés követi, majdnem kizárólag rutinprogramú országgyűlésekkel. 1591 novemberében azonban a rendek továbblépnének, most már magát a fejedelmi hatalmat korlátoznák (tanácsi uralmat hoznának létre, az országos jövedelmek mikénti felhasználását szabályoznák —egyelőre csak elvileg). Most ismét majdnem két év telik el sablon országgyűlésekkel. 1593-ban azonban kitör a tizenöt éves háború, a török pedig Erdély hadba vonulását követeli a maga oldalán. Ilyen helyzetben teszik meg a rendek a legfontosabb lépést 1593 szeptemberében: a rendi pénztár létrehozását. 1594 februárjában már világosan külön rendi hadseregről is szó van. 1594 júliusában a hatodik esztendeje tartó mozgalom a főhatalomra is segíti Báthori Boldizsárt — s pár hét múlva ott a szörnyű bukás, a Kendy—Kovacsóczy-párt vezetői hóhér kezétől lelik halálukat, a rendi mozgalomnak vége. Fejedelem és rendek harca most egyelőre jócskán háttérbe szorul a tizenöt éves háború korszakának elsősorban külpolitikai, katonai eseményei mögött, legfeljebb motiválva azt. Még Bocskai szabadságharcában is alapos félreértés volna az erdélyi rendiségnek főszerepet tulajdonítani. Az ő halálától érdemes ismét nyomon kísérni az események menetét. 1607 elején a rendek fejedelemválasztójoguk dokumentálására teszik uralkodójukká Rákóczi Zsigmondot (a Bocskai által kijelölt trónutód, Homonnai Bálint fejedelemségének megakadályozására), új uniótörvényt hoznak, ismét a fejedelmi tanácsot tennék az ország tényleges uralkodójává. S 1607 nyarán még tovább is léphetnek: érvénytelenítik Bocskai végrendeletét, újra kiűzik a jezsuitákat, elhatározzák a szabad hajdúk kiirtását^törvényeket hoznak a nemesek és egyházi rend kiváltságainak védelmére. Pár hónap múlva azonban ott az újabb hajdúfelkelés — és a Báthori-dinasztia exponense mint trónkövetelő. Rákóczi Zsigmond lemond. Báthori Gábor pedig lényegében haddal hódítja meg Erdélyt; s a rendek 1608 tavaszán készségesen ismerik el külügyi felségjogait, szabad kezet adnak neki Kővár, Huszt, Nagybánya visszaszerzésére. 1608 szeptemberében pedig felszabadítják a jus ligatumot, amely magát a fejedelmet is sújtotta, Báthorinak biztosítják