Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

I. A fejedelmi tanács

Miklósét, Nagy Andrásét, Némethi Gergelyét, Rácz Györgyét s a váradi főkapitány Rhédei Ferencet; a későbbiekben csak Bornemisza Jánosét. Van azután két olyan eset is, amelyekben katonai-polgári vegyes karrierről beszélhetünk: Keresztúri Kristófé és Teleki Mihályé. A felemelkedők fő kategóriáján belül van még néhány különleges eset is. Időben legkorábbi a Haliereké. A család ismeretesen németországi bevándorló; feltörését a szászságon megfogódzó Haller Péter biztosítja, hogy utódai már mint erdélyi arisztokraták vigyenek szerepet az ország életében. Közvetlenül utána jelentkezik Békés Gáspár; az ő hivatali karrierjének lépcsőfokait s az egyes fokokra hágás idejét jeleztük, egyelőre nem lehet pontosan nyomon kísérni. A Barcsaiak közül a korszakunk előtti vajdai ítélőmestert Jakó Zsigmond finom rajzából ismerjük; egy századdal később Barcsai Ákos még szó nélkül tűri II. Rákóczi György szemrehányásait: apja emelte fel őt a semmiből, s most hálátlanul támad rá! (A hálátlanság vádja egyébként nem igaz.) A Wesselényiek felemelkedése is szemünk láttára történik a kor elején — a tanácsuraságig évtizedekkel a kettős dinasztiaalapítás után jutnak el. S különleges eset végül Naláczi Istváné: nem tudjuk, milyen előzmények után került főudvarmesternek Apafi udvarába. A harmadik fő kategóriába a felemelkedettek főrendnek született leszármazottai tartoznak — s itt némi meglepetés ér bennünket. A felemelkedőknek csak egy kis hányada tudja magát stabilizálni a főrendek közt, s még kevesebben jutnak el közülük a tanácsba. Magtalan elhalások (vagy legalábbis a fiág megszakadása), nota-ítélettel vagy anélkül történt kivégzések is ebbe az irányba terelik a folyamatot; az eredmény mindenesetre az, hogy a felemelkedők közül csak néhány család gyökerezik meg az erdélyi arisztokráciának a tanácsot adó legfelső rétegében. A tisztán hivatali karrierrel feljutottak közül senkié. A Berzeviczy család Báthori István lengyelországi kancellárja után nem szerepel az erdélyi közéletben, Kovacsóczy Farkas fia, István, mint említettük, szinte teljesen alulról kezdi útja pályáját, s vele kihal a család, Kassainak egy unokája rövid ideig főudvarmester, de ő sem tanácsúr, s vele eltűnik a család, Péchi Simon fiága kihal; Székely utódai már a Diploma Leopoldinum korában élik a jelentős közszerepet nem játszó erdélyi arisztokrata életét. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Nem feladatunk ehelyt a történeti fejlődés egyéni vagy általános tragikus vonásait külön vizsgálni, de mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a közül a tíz személy közül, aki nagy hivatali karrier során kerül fel a fejedelmi tanácsba, négy hal meg erőszakos halállal, s az teljesen mellékes, hogy bírói ítélettel vagy anélkül (Gálffy János Gyulay Pál, Kovacsóczy Farkas, Lázár György), s Péchi Simont is csak az menti meg ettől, hogy Bethlen Gábor gondosan mérlegeli a „Péchi-kérdés" diplomáciai velejáróit. Tekintsünk el most attól, hogy mindebben mi felelősség hárul saját magukra (pártharcokban a vesztes oldalra kerülés, Péchi Bethlen-ellenes diplomáciai húzása) — a kép egészében megdöbbentő: az alulról, tisztán hivatali pályán feltörők fele jut ilyen sorsra. Mennyi irigység, gyűlölség, a régi arisztokrácia mennyi féltékenysége gyűrűzhetett körülöttük — s tán belőlük is hiányzott az a (Veres Péter szavával) „bogárösztön", amely a veszélyben való megbúvást követelte s tette lehetővé, amely a régi arisztokráciában meg a katonákban tán jobban működött.