Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

IV. A központi kormányzat egyéb szervei

apródonként az ítélőmesterségig emelkedő Choronk Márton, Ambrus deák, akiről tudjuk, hogy egy időben tordai kamaraispán. (Jegyezzük meg: többszöri szerepléséből megkockáztatható az a feltevés, hogy 1560 és 1569 közt jó néhányszor akkor is ő a tisztség betöltője, amikor forrásaink nem adnak meg nevet.) A többiek közül Nagy Mátéról, Dobay Jánosról, Décsey Pálról semmit nem tudunk közvetlenül — csak azt a negatívumot, hogy politikai szerepet nem töltenek be, a két kancellária deákjai vagy magasabb rangú tisztviselői közt nem szerepelnek. A közvetett utalások viszont arra mutatnak, hogy kisnemesekről van szó. A nagyobb kancellárián 1561—1563-ban dolgozik egy Décsei János nevű írnok, a kisebb kancellárián 1569-ben ugyancsak írnokként Dobai György. Ezek nyilvánvalóan kisnemesek vagy éppen szabadosok; királyi adófőpénztárnokságot viselő rokonaikról (ha ugyan rokonaik) szintén ez hihető. Csak Kornis Mihály tartozik magasabb kategóriába: családja ekkor már megindul a főrang felé. Ő azonban a szabályt erősítő kivétel. Jóval bizonytalanabb az, amit a Báthori-korról mondhatunk. Összesen három személy nevét ismerjük: Gerendi Jánosét, Bornemissza Boldizsárét és Mindszenti Benedekét. Hármuk közül Bornemissza tanácsúr főperceptorsága idején, Mindszentié az a különös eset, hogy korábban tanácsúrként szerepel, 1607-ben azonban nem, Gerendi nagy karrierje előbb törik meg (1594), mintsemhogy a tanácsuraságig érjen. Ez a nagyon töredékes névsor így mást mondana, mint a Zápolya kori adatok. De hát Gerendi 1586-ban perceptor, Báthori Zsigmond kiskorúsága idején, épp egy nagy kormányzati változás után, Bornemissza 1600 júniusában, Vitéz Mihály uralma krízisének kezdetén, Mindszenti 1607-ben. így az ő szereplésüket e tisztségben aligha tarthatjuk jellemzőnek — annál is inkább, mert már e korszakban is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a fejedelmi kincstár alacsonyabb rangú tisztviselői veszik be az adót. Azt hisszük: a Báthori-korszak e tekintetében valójában közel áll az utána következő majd fél századhoz — s ez lényegében azonosságot jelent a Zápolya-korral is. A 17. század első fele pedig (itt csak röviden ismételni tudjuk a korábban is összefoglalóan elmondottakat) az adónak közvetlenül a fejedelmi kincstár általi kezelésének időszaka; a fejedelmek még a Zápolya-kori formák betartását sem látják szükségesnek. A második nagy uralmi válság aztán teljesen új helyzetet teremt e téren. A rendi felzúdulás közepette természetes, hogy feltűnnek a választott generalis perceptorok — hiszen Barcsai maga kínálja választással ennél fontosabb főtisztségekre is a rendeket (taktikusnak vélt politikai meggondolásokból, amelyek aztán számára a tragédiát hozták). A főperceptorok listája tarka. Akad rajta székely és magyar főrend (Ugrón András, Kassai Ferenc), megyei nemes, szász tisztségviselő, de a kormányhivatalnok-értelmiség felső rétegébe tartozó személy is (Kendi János). Arra azonban, hogy ez a perceptorválasztás mennyiben jelent rendi felügyeletet az adóösszegek felett, elég egy ismert körülményre utalnunk: a Barcsai elleni vérvádak egyike épp az, hogy nem fizette be a portára a török sarcba begyűlt összegeket. Nem feladatunk most azt firtatni, hogy mit fizetett be Barcsai a sarcba, s mit fordított indokoltan más célra (az uralkodóváltozás olyan körülmények közt történt, hogy