Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
III. A fejedelmi kancellária
a szerveknek, amelyekhez az utalványozó rendelet érkezett, e rendelkezéseket számadási célokra meg kellett őrizniök. (A kancelláriai rendeletben ilyenkor általában ott is szerepelt ez a formula: a címzett maga igazolására őrizze meg a „levelet".) Egy tisztán agrotechnikai stb. rendelkezés megőrzése nem volt ennyire szorosan kötelező — bár a fejedelmek jó része (különösen az 1613—1657-i korszakban) láthatólag elég szigorú rendet tartatott az alsóbb igazgatási szerveknél e tekintetben is. Annyi feltehető, hogy az utalványozások aránya nem volt annyira kiugró, mint ahogy az előbbi elemzésből kitűnt — de ez az ügykör-csoport legalábbis a legnagyobb kategóriák közé tartozhatott. A birtoklás és mentességek, az igazgatás alapszabályozásai, tisztek, kincstári népek ügyei — ezeknek viszonylagos túlsúlya a termelés technikai kérdéseivel szemben arra hajlítanának bennünket, hogy a kancellária kincstári hatáskörénél is a középkoriasság még erős meglétét állapítsuk meg, ahogy közigazgatási hatáskörénél. Ez a túlsúly azonban már önmagában véve is más szinten alakul ki, mint a közigazgatási hatáskörnél a „régi" elemeinek súlyaránya. Itt azért már beszélhetünk korszerű, részletes instructiókról; s ha a központi kormányzatnak a termelés menete iránti érdeklődése ugyan még nem jut fölénybe — de már jelentkezik. Mindezen túl a mérleg másik tányérjában ott vannak a termékértékesítések ügyei, s még inkább a kifizetésekéi. A kincstári igazgatási hálózat egyes szerveinek, az egyes „termelőegységeknek" pénztárai legalábbis az egyik legfontosabb financiális bázisa a központosított állam zavartalan működésének (hadsereg fenntartása, egyházak, iskolák támogatása, zökkenők elhárítása a kincstári ágazatok éppen pénzszűkében lévő részeinél), s az utalványozásokból az tűnik ki, hogy a központi kormányzatnak igen jó áttekintése van arról: melyik ágazatban van pénz és hová szükséges, milyen más állami feladatokra szükséges pénz (vagy termék) és mennyi, honnan a legcélirányosabb utalni. A kincstárnak ez a „pénzügyi ütőképessége" tán a legfontosabb vonása a 16—17. századi erdélyi központi kincstári igazgatásnak — s ez a legelőremutatóbb vonása is. Persze, ismét éljünk némi „kijózanító" megszorítással. Mindez könnyebben lehetséges egy olyan méretű és fejlettségű államban, amelyet egy-egy nagy uralkodóegyéniség (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) igen erősen személyi jellegű kormányzattal irányíthat, s jóval nehezebb nagy, összetett államkomplexumokban. Ez azonban semmit sem von le a fejedelmi kori erdélyi kincstári igazgatás e pozitívumának értékéből. Az pedig nem speciális, 16—17. századi erdélyi produktum, hanem legalábbis a keletközép-európai kormányzati fejlődés általános vonása e korban, hogy a kincstári igazgatás fejlődése előbbre jár a közigazgatásénál. 4. HADÜGYI IGAZGATÁS Mint a kincstári igazgatás esetében is tettük, itt is szögezzük le: a hadügyi igazgatásnak voltak saját országos szervei is. Az ország generálisa a főtisztségviselők közé tartozik (utaltunk rá: súlyban a kancellárral rivalizál); a főgenerálisok jegyzékét'munkánk más helyén adjuk. Annak azonban, hogy e tisztség viselője
