Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

Bevezetés

Ismeretes, mi Ember Győző könyvének (az áttekintés horizontális igényén túl) legjelentősebb érdeme: a kormányszervek (s más igazgatási szervek) működésének instructio-szintű vizsgálata. Ember Győző ezzel a maga idején a hazai szakirodalomban jelentős módszertani újítással a hatóságok hatáskörének, működésének egy mélyebb rétegét tárta fel — lényegesen többet, mint amennyit hatáskör-megállapító törvények mondhatnak. Az egyes hatóságok belső életének, szervezetének, működésének igen lényeges vonásai kerültek így be a szakirodalomba. A nagyméretű összefoglalás valóban egy korszak bizonyos irányú közigazgatástörténeti törekvéseinek összegezése (azt nem állíthatnánk, hogy valamennyinek; Hajnal István, Szilágyi Loránd és Wellmann Imre közigazgatás-történeti kezdeményezései más irányúak, módszertanilag is mások — ez azonban semmit nem von le Ember Győző összefoglalójának érdeméből). Miért éreztük mégis szükségét annak, hogy a kérdés tárgyalását újra, összegező munkában, megkíséreljük? Elsősorban módszertani okaink voltak rá (a további indítóokok már a módszertani alap-ok következményei). Az instructio-szint feltárása mint közigazgatás-történeti kutatási módszer, ez a maga korában jelentős közigazgatás-történeti vívmány, a minden vívmányok sorsára jutott: a kutatás túlhaladta. A kritika az instructio-szint elégséges voltát már az 1950-es évek elején megkérdőjelezte — igaz, akkor még csak „műhelykritika" formájában. Akkor indult meg az Országos Levéltár feudális kormányhatósági levéltárairól az ismertető leltárak készítése. Ez a munka, mint ismeretes, igényelte az egyes fondképző szervek történetének vázlatos feltárását, ez mutatkozott a fondok anyaga legeredményesebb dokumentációs megközelítésének. Nos, a munka végzői lépten-nyomon találkoztak olyan kérdésekkel, amelyek vizsgálatában tovább, mélyebbre kellett hatolni az instructio-szintről. Egy hatóság működését illetően rendelkezésünkre áll az induláskor kiadott instructio — s a szerv hatásköre, működése rövidesen más képet mutat, mint ami a világosan fogalmazott instructio szerint kellene hogy legyen. (Persze, az instructio nem is feltétlenül világosan fogalmazott.) Rögzíteni kellett tehát a változás tényét (különben a dokumentáció információnyújtás helyett dezinformál), s fel kellett tárni a változás okait — amik esetleg egy szabályrendeletben fellelhetők voltak, esetleg azonban csak egy utalás volt található — vagy, nem teljességükben rendelkezésünkre álló anyagokban, még az sem. Az instructio érvényesülését tehát szükséges volt ellenőrizni, ezzel már elmozdultunk az instructio-szintről. És ahol egyáltalán nem volt instructio? Ott pedig a fond anyagából kellett, a lehetőséghez képest, kielemezni a fondképző hatáskörét, szervezetét, működését. A közigazgatás-történet instructio-szintű kutatása, amelynek a maga idejebeli módszertani értékéről ismételten ejtettünk szót, ma meghaladottnak tekinthető. Lépcsőfok, amelyről tovább kell lépni. Munkánknak tehát más módszerrel kell megközelítenie a továbbra is tisztázatlanul maradt kérdéseket. Mielőtt azonban módszerünk ismertetésére térnénk, tekintsük át az 1945 utáni korszak e téren elért eredményeit. Ezek legnagyobbrészt Jakó Zsigmond nevéhez fűződnek. Ő vizsgálja a 16. század eleji erdélyi vajdai kancellária szervezetét;

23 e munkájában teszi azt az általános politikai történet szempontjából is oly fontos megállapítást, hogy az erdélyi állam gépezetét az önálló