Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
II rész. 1720—1740
iroda személyzetéhez tartozott a két fogalmazó-kiadó, fő feladatuk az iratok kiadása (expediálása) volt, tehát a későbbi kiadóhivatal munkáját látták el. Az iroda személyzetéhez kell sorolni a 6 kancellistát, illetve jegyzőt és a 4 járulnokot. Az irattári hivatal személyzete a lajstromozóból vagy irattárosból (regestrator) és segédjéből állott. A számvevőhivatal személyzetét az 1720. évi utasítás kapcsán már ismertettük, ez a személyzet a XVIII. század első felében általában nem változott. 28 Az 1730-as évek során az irattári hivatal munkájában és személyzeti összetételében történt figyelemre méltó változás. A kamarai irattár gondozásába már hosszabb idő óta kétféle iratanyag került, mégpedig a kamara ügyvitele során kialakult iratanyag, azaz a magyar kamara regisztratúrája, továbbá nagyrészt a magvaszakadt főnemesi családok után maradt vagy más úton a kamara tulajdonába jutott iratanyag (oklevelek, birtokjogi iratok stb.). Az irattár meglevő személyzete (a lajstromozó és segédje) általában csak a regisztratúrához tartozó iratanyaggal foglalatoskodott. Az anyag egyéb, általában régi iratokból, oklevelekből álló része, amely köz- és magánjogilag, a királyi és felségjogok alátámasztása, érvényesítése, ennek kapcsán a kamarai jövedelmek növelése szempontjából nagy értéket képviselt, gondozatlanul és rendezetlenül hevert. Az 1720. évi kamarai utasítást előkészítő vizsgálat már felismerte ennek az anyagnak az értékét, azért a király elhatározta, hogy ennek az anyagnak a feldolgozására levóltárnokot nevez ki, és segédet is állít melléje. Ezzel a magyar kamaránál egy új hivatalnak, illetve intézménynek, a levéltárnak (archívum) a körvonalai kezdtek kibontakozni. A regisztratúrától elkülönülő „régi" iratok őrzésére és rendezésére külön hivatalt a magyar kamara kebelén belül a XVIII. század első felében még nem szerveztek. A magyar kamaránál még nem ismerték fel a levéltárnak, mint olyan intézménynek a létjogosultságát, amelynek a feladata az ügyvitelben már nem használt, de jogi és tudományos szempontból értékes iratanyag feldolgozása, őrzése volna. A levéltárnok feladatát Bécsben és a magyar kamaránál is elsősorban a lappangó királyi jogok felderítésében, a kincstári jövedelmek növelését előmozdító adatok kutatásában látták. Erre a célra pedig nem tartották szükségesnek külön intézmény létesítését, hanem elegendőnek vélték azt, hogy az irattár tisztviselői közé egy levéltárnokot és melléje egy segédet (adjunctus) iktatnak be. Ennek kapcsán fennállt az a veszély, hogy a magasabb képzettségű levéltáros — akinél a történeti, jogi és paleográfiai képzettséget egyébként szigorúan előírták — a gyengébb képzettségű lajstromozó beosztottja lesz. Amennyiben pedig az irattár élére a levéltárnokot teszik, azt az irattár munkájának vezetése eltéríti eredeti feladatától, a régi iratok rendezésétől és feldolgozásától. A gyakorlatban a levéltárnokság kérdése ezután mindenesetre sajátságos módon oldódott meg. A király 1738-ban Rajcsányi Ádámot nevezte ki levéltárnokká. A látszat szerint Rajcsányi az irattáros fizetésének a kétszeresével az irattár vezető tisztviselője volt, sőt nevezettet mindig annak első tisztviselőjeként tüntették fel. A valóságban Rajcsányi az irattáron kívül működött, az irattáros a régi iratokat is elismervény ellenében adta ki neki, tehát a regisztratúrán kívüli anyag sem tartozott Rajcsányi őrizetébe. Az elismervény által kiadott régi iratanyagban mindenesetre nemcsak a lappangó királyi jogok után kutatott, hanem bizonyos fokú rendezési 28 Uo. 706.
