Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

II rész. 1720—1740

jogban jártas és a kamarai ügyek intézésében gyakorlott személy lehet. E változástól eltekintve a tanács szervezete és működése az utasítás szabályozása szerint a régi maradt.

6 A tanács személyzete új tisztviselővel, a jegyzőkönyvvezetővel (protocollista) bővült, aki átvette az egyik titkártól a tanácsülési jegyzőkönyv vezetését, s ezzel mentesítette a titkárt vagy az altitkárt ettől a feladattól. A protocollistának egyébként az is kötelessége volt, hogy a kamarához érkezett iratokat, amelyeket az elnök a kelet feltüntetésével, „praesentatum"-mal látott el, sorjában feljegyezze. Ebben tulajdonképp az iktatás kezdetlegesebb formájának a bevezetését kell látnunk.

7 Az 1720. évi utasítás az 1672. évinél sokkal részletesebben foglalkozik a titkárok munkájával, illetve a kimenő iratok elkészítésével és kiadásával (expediálásával). A titkároknak kellett az irattárból a szükséges iratokat a jegyzőkönyvhöz csatolniuk, ők rakták sorba praesentatum szerint a beérkezett iratokat és terjesztették elő a tanácsülésen. Azzal, hogy a titkárok terjesztették elő a tanácsülésen az ügyeket, tulajdonképp az ügyek előadóivá váltak, s munkájuk a tanácsülésen, ahol eddig inkább csak véleményt nyilvánítottak, kiszélesedett. Ez az utasításnak az ügyvitelt érintő egyik legfontosabb rendelkezése. Az előterjesztés joga mellett a titkár továbbra sem kapott szavazati jogot, s az ügyekhez az elnök engedélyével szólhatott hozzá. A számadásmesternek is megvolt ez a hozzászólási joga. A titkárok az ügyek szaporodásával a XVIII. században az ügyek ismertetését mindinkább átvették a kamaraelnöktől, aki az ügyeket a tanácsülésen az 1672. évi utasítás szerint — igaz, hogy a titkárral való előzetes megbeszélés alapján — még csak maga ismertette. Természetesen az ügyek ismertetése, mind az elnök, mind a titkárok részéről szóbelileg történt, írásbeli előterjesztés általában ekkor még nem volt szokásos. A titkárok jegyezték fel a tanácsosok javaslatait (votum) és a tanácsi határozatokat. Ezek alapján készítették el a fogalmazványokat, amelyeket a tanácsülésen fel kellett olvasniuk és jóvá kellett hagyniuk. A jóváhagyott fogalmazványt az illetékes titkár és az elnök írta alá. Minden jóváhagyott és aláírt fogalmazványt „videat officina rationaria" megjelöléssel, az összes kapcsolt iratokkal együtt a számvevőhivatalhoz kellett átküldeniük. A számvevőmester megjegyzései szerint kellett a fogalmazványt az elnökkel való megbeszélés után módosítaniuk. Az utasítás a számvevőhivatal ellenőrző szerepét az iratok kiadásánál, ezzel akarván biztosítani az elintézés minél nagyobb szakszerűségét, erősen kihangsúlyozza. Az 1720. évi utasítás egyik legfontosabb újításának kell elkönyvelnünk azt, hogy előírta az összes kimenő iratoknak a számvevőhivatal által való ellenőrzését. Amennyiben a számadásmesternek az átküldött fogalmazványra nem volt megjegyezni valója, akkor a fogalmazványt „vidit officina rationaria" szöveg rávezetése után egyenest az irodához küldte. Az irodában a kiadók (kiadó-fogalmazók) gondoskodtak arról, hogy az írnokok (cancellistae) a fogalmazványt letisztázzák, és a tisztázatot az eredetivel összeolvassák. A tisztázatot aláírás végett ismét az illetékes titkárhoz kellett eljuttatni. Amennyiben az irat elnöki aláírás 6

E 136. Magyar Kamara arch. Div. Instr. Fasc. 2. No. 85. Az 1720. évi utasítás 1 — 8. fejezete. (A továbbiakban: 1720. évi kamarai utasítás.) T

Uo. 2., 8., 30. fejezet.