Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

ezzel szemben kevesebb dolga van a pénztárnak a nyugdíjakkal és kegydíjakkal, amelyeket ezentúl csak negyedévenként kell kifizetnie. A kerületi pénztári, telepítési, adószabályozási, kenyérínségi ügyek pedig amúgy is megszűntek. A létszám tehát maradt 25 fő, amely annak ellenére, hogy a főpénztárnál jelentős szervezeti változások történtek, a továbbiakban sem változott lényegesen. A budai főpénztárnál 1832-ben 27 főnyi rendszeres személyzet szolgált.

54 Nem történt változás 1790 után a kamarai levéltár személyzetében sem. A levéltár élén, mint említettük, a levéltárigazgató állott, aki mindig kamarai tanácsos volt. A levéltár személyzete (allevéltárnok, lajstromozók, mutatózók, írnokok és járulnokok) 1791-ben és 1842-ben egyaránt 20 fő volt. A levéltári hivatalt a tanácsos igazgató mellett rendszerint az allevéltárnok vezette, mégpedig olyképp, mint a számvevőséget a számadásmester vagy a főpénztárt a pénztári prefektus, akik felett szintén igazgató-tanácsosok voltak. A magyar kamara ezzel a személyzettel az egyre szaporodó munkákat a segédhivataloknál sem tudta elvégezni, a rendszeres személyzet mellett ideiglenes alkalmazottakat is foglalkoztatott. A főpénztárnál pl. 1793-ban 31 napidíjas volt. A kiadóhivatalban és irattárban azért kellett állandóan napidíjas írnokokat, gyakornokokat munkába állítani, mert e két hivatal legjobb állandó munkaerőit a burokban vették igénybe másolási célokra. A személyzeti státus minden szabályozásánál meghagyták az ideiglenes munkaerők elbocsátását vagy ilyen munkaerők igénybevételének csökkentését.

55 E rendelkezések azonban többnyire eredménytelenek maradtak. Az ideiglenes alkalmazottak száma évről évre nőtt. A segédhivatalok 1785 előtti szervezetén az 1790 utáni korszak nem változtatott. A szakhivatalok közül a főpénztárnál történt említésre méltó változás 1817-ben, amire a pénzkezelés meggyorsítása, biztonságosabbá tétele és a kamaraelnök pénzkiutalási jogkörének kiszélesítése szolgáltatott okot. Ennél az átszervezésnél a főpénztári hivatalban egy helyett két pénztárt állítottak fel: a bevételi (Einnahmskasse) és a kifizető pénztárt (Ausgabskasse). A bevételi pénztár vételezte be az összes pénz jövedelmeket. E bevételekből eszközölték a nagyobb összegű kifizetéseket, mégpedig elnöki rendeletre. E kifizetések a következők voltak: a kifizető pénztár részére átutalt összegek, a hitelpénztár részére befolyt összegek átadása a hitelpénztárnak, a sóbányászatra és sóigazgatásra, a harmincadigazgatásra, a Hradek-lykavai uradalom részére történt kiutalások, az udvari kvóta negyedévi részletei, a katonai dotációk, a különféle pénztárak ellátmányai, a visszafizetések, a készpénzszállítmányok a bécsi központi kamarai pénztárba. A kifizető pénztár fedezte az összes kamarai és közigazgatási fizetéseket, irodaköltségeket abból az összegből, amelyet a bevételi pénztártól szükség szerint kapott.

56 Kibővült a budai főpénztár és számvevőség feladatköre 1829-ben, amikor megszüntették a temesvári főpénztárt és számvevőséget, s a két szerv ügyeit a megfelelő budai hivatalok vették át. A temesvári számvevőség és főpénztár megszüntetését 1825-ben a magyar kamara azzal az érveléssel javasolta, hogy e szervek munkáját a magyar kamara központja is ellátná, ez pedig a kamarai pénzügy54 A főpénztári személyzetre 1. a 49. sz. jegyzetnél idézett iratokat. A főpénztár 1794. évi személyzetének megállapítására felterjesztett kamarai javaslat E 74. Cassalia. 1793 — 7—14., az udvari leirat Cassalia. 1794 — 89 — 1. jelzet alatt található. 55 A kamarai levéltárra ós az ideiglenes alkalmazottakra 1. szintén a 49. sz. jegyzetnél idézett iratokat. 56 E 98. Praes. cass. 1817. No. 567.