Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Geier Miklós igazgató 1607-ben kapott. 1 ) Eszerint az igazgatót az uralkodó nevezte ki és bocsátotta el, tehát nem familiáris alaporí szolgált, hanem állami hivatalnok volt. Az uralkodó központi kormányszervein kívül a helyi hatóságoktól, az alkamaragróftól és a számvevőtől is függött, bár viszonyuk több tekintetben inkább mellé-, mint alárendeltnek minősíthető. A bányaműveléssel kapcsolatos kérdéseket hárman közösen beszélték meg, s bár a döntést az alkamaragróf mondta ki, az igazgató szakvéleményére tekintettel kellett lennie. Az igazgatónak először is azt kellett kijelölnie, hogy melyik bányában érdemes dolgozni, s melyikben hagyják abba a munkát. Hogy ezt megtehesse, a bányákat hetenkint bejárta, mindenütt próbát vétetett, a sáfárokkal és a kohászokkal tanácskozott, a bányamester véleményét is meghallgatta, s csak azután adta elő a maga elgondolását az alkamaragrófnak és a számvevőnek, akiknek hozzájárulásával intézkedett. Az egyes bányákat vezető sáfárokkal állandó összeköttetésben állott, azok azonnal jelentették, ha valamilyen zavar támadt. Üj bányák, vagy új járatok megnyitását hasonló alapossággal vitatták meg és gonddal készítették elő. Az igazgató egyik feladata volt arra ügyelni, hogy a bányászok bányaszabadsága, vagyis az a joguk, hogy bárkinek a birtokán kutathatnak érc után, sérelmet ne szenvedjen. E jog gyakorlására, új bányák feltárására azonban nem igen került sor. Még inkább előfordult, hogy valaki valamelyik műveletlenül álló bányában akarta a munkát megkezdeni újra. Az ilyen esetek megvizsgálása és véleményezése ugyancsak az igazgatói feladatok közé tartozott. A művelésre érdemes helyek kijelölése után munkásokról kellett gondoskodni, valamint arról, hogy a munka gazdaságosan és rendben folyjék. A munkások a bányavárosok lakosai közül kerültek ki. Minthogy egész életükben a kincstári bányákban, zúzómalmokban, kohókban, olvasztókban, műhelyekben stb. dolgoztak, tulajdonképen őket is állami alkalmazottaknak tekinthetjük, ha alkalmazásuk jogilag nem is szólott állandó időre. A bányászok, kohászok, pénzverők stb. már a középkorban is szakmunkások voltak, akik pályájukra hivatásszerűen készültek, s azon mindvégig megmaradtak, olyan időkben, amikor hasonló jellegű hivatalnokosztálynak még csak a csirái bontakoztak. A bányászat történetében az igazgató szerveknél nem kevésbbé fontos szerepet játszott a munkásság, amely az érc felkutatása és feldolgozása különböző fázisainak megfelelően sokféle kategóriára oszlott. Kiemelkedtek közülük az úgynevezett sáfárok (Schaffer) és ügyelők (Hütleute), akik az egyes kisebb üzemek, bányák, malmok, kohók stb. munkásait irányították, összekötő szerepet játszottak a munkások és az igazgató között. Az igazgató hozzájárulásával ők fogadták a munkásokat, míg őket az igazgató csak az alkamaragróf beleegyezésével alkalmazhatta. Az 1607-i utasítás meghagyta az igazgatónak, hogy necsak a jelenre, hanem a jövőre is legyen gondja, necsak tapasztalt idősebb munkásokat alkalmazzon, hanem megfelelő utánpótlás neveléséről is gondoskodjék. Gondoskodása a munkásság anyagi és szellemi javainak biztosítására is kiterjedt. Megakadályozta, hogy a sáfárok és az ügyelők a munkásokat saját céljaikra is igénybevegyék. Törődött étellel és itallal való méltányos ellátásukkal. Hatásköre, a bányabíróéval párhuzamosan, a fegyelem, a rend és az erkölcsös életmód fenntartására és biztosítására is kiterjedt. *) Schmidt i. m. IV. k. 39—55. 1.
