Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Kérdés, hogy a nagyobb és kisebb kancelláriákat vájjon később is megkülönböztették-e egymástól? Valószínűnek tartom, hogy igen, mert a bírósági kiadványok, amelyek a kisebb kancelláriában készültek, továbbra is különböztek a nagyobb kancelláriában kiállított egyéb fejedelmi oklevelektől. Mindkét fajta iratok a fejedelem nevében szóltak, a nagyobb kancellária kiadványait azonban rendszerint aláírta a fejedelem, a kancellár és a titkár (olykor valamelyik aláírás elmaradt), a kisebb kancellária kiadványain viszont aláírást csak igen ritkán találunk, az ítélőmester által írt és az oklevél felülvizsgálását jelző »lecta« szó pótolta azt. Különböztek továbbá a kiadványok pecsétjük tekintetében is, a kisebb kancelláriában az ú. n. bírósági pecsétet (sigillum iudiciale) használták, a nagyobban pedig az ú. n. titkosat (sigillum secretum). A kiadványoknak ez a különbözősége azonban nem zárta ki, hogy a két kancellária között bizonyos együttműködés ki ne alakulhatott volna, ha másban nem, legalább annyiban, hogy egymás jegyzőit szükség esetén igénybe vehették. Hogy merev korlátok nem voltak, bizonyítja az a körülmény, hogy a kancellária tisztviselői pályájukon emelkedve gyakran felváltva szolgáltak a két hivatalban. Mindezekre a kérdésekre a részletkutatásnak kell majd felelnie, jelenleg még a kancellárok, alkancellárok, ítélőmesterek, titkárok és altitkárok névsora sem ismeretes. A Báthoryak kora. Csáky Mihály kancellár befolyását János Zsigmond udvarában az is bizonyítja, hogy a fejedelem őt és még két másik urat: Békés Gáspárt és Hagymássy Kristófot jelölte ki halála esetére, mint az ország ideiglenes kormányzóit. Amikor az uralkodó 1571 tavaszán meghalt, csakugyan ez a három testamentumos úr hívta össze Erdély rendéit, hogy az utódlás kérdésében döntsenek. A választásnál a jelöltek magánhatalma döntött, az országgyűlés nem a testamentumos Békés Gáspárt, hanem a Részekben birtokos Báthory Istvánt választotta meg Erdély vajdájának. Vajdának, nem pedig fejedelemnek, mert a speyeri szerződést hallgatólagosan érvényesnek fogadták el, eszerint pedig János Zsigmond halálával, aki élete végén a királyi címről lemondott és a fejedelmit vette fel, Erdély és a Részek a magyar király főhatósága alá kerültek vissza. E szerződés értelmében a magyar király vajda révén kormányozta volna a visszakapott területeket, mégpedig tetszése szerint kinevezett vajda révén. A rendek annyiban eleget tettek a szerződés követelményeinek, hogy nem fejedelmet választottak, hanem vajdát, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy kormányzójukat ne a király nevezze ki, hanem maguk válasszák. I. Miksa kénytelen volt ebbe beletörődni, mert a török jóindulatára támaszkodó Erdély tényleges visszaszerzésére megfelelő erő híján nem is gondolhatott. Az új vajda, Báthory István, nem helyezett súlyt a cím kérdésére, mindvégig vajdának nevezte magát. Számára a tényleges hatalom volt a fontos, amit Békés Gáspár legyőzése után maradéktalanul megszerzett és korlátlanul gyakorolt. Uralmát Fráter György kormányzásához hasonlíthatjuk abból a szempontból, hogy habár formailag a magyar királytól és a szultántól is függött, valójában minden téren érvényesíteni tudta akaratát. Mellette az országgyűlésnek és a fejedelmi tanácsnak csak árnyékszerep jutott, nem irányították és ellen-