Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

az előkészítés után, a kamarai tanácsban folyt le, s azon a számvevő is részt vett. Minden hivatalnok számára kitűztek egy alkalmas napot, amikor személyesen megjelent a tanács előtt, s a felmerült kifogásokra előadta védekezését. A számvevés eredményéről a kamara értesítette a királyt vagy á magyar kamarát, s hozzájárulásukat kérte. A fontosabb jövedelmeknél magát a számadást is felterjesztette. A felmentést ugyanis csak felsőbb jóváhagyás után adhatta meg, a felmentőlevelet az elnökön, egyik tanácsoson és a számvevőn kívül az uralkodó is aláírta, s az udvarban pecsételték meg. E leveleket (litterae expeditoriae) az udvar számára készített összegező kivonatokkal (extractus summarii) együtt a számvevő emberei fogalmazták meg és tisztázták le. A számvevőhivatal iratairól lajstromokat készítettek, továbbá különböző segédkönyveket is vezettek, így a kamarai főpénztáros bevételeiről, a számadással még hátralékos hivatalnokokról, a még be nem folyt jövedelmekről, a tisztviselők tartozásairól. A kamarának jogában állott, hogy a számadáskor elmarasztalt tisztviselőkön tartozásukat a pörös út mellőzésével és kiváltságaikra tekintet nélkül azonnal behajthassa. A hátralékot csak a király engedhette el. Hogy az udvar és a kamara állandóan tudja, hogy a bevételek hogyan folynak be, arra is kötelezték a hivatalnokokat, hogy minden negyedév végén két példányban kimutatást készítsenek és küldjék be a kamarához. Az egyik példány Pozsonyon keresztül Bécsbe került, a másikat a számvevő tartotta meg és felhasználta a számadások átnézésénél. Az utasítás szerint a kamarai főpénztárnok és ellenőre számadásukat, valószínűleg a számvevő naplójával együtt, az udvarhoz terjesztették föl és a felmentést is onnan kapták. A kamara hatásköre. Területileg most már pontosan körülírták a szepesi kamara hatáskörét. Liptótól keletre a Tiszán innen és túl a következő megyéket utalták alája : Szepes, Sáros, Abaújvár, Torna, Gömör, Pest, Solt, Borsod, Heves, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Belső- (Közép-) és Külső-Szolnok, Kraszna, Bihar, Békés, Zaránd, Csongrád, Csanád, Arad, Torontáli Temes. Egy részük természetesen csak elméletben tartozott alája, mivel vagy a török tartotta megszállva, vagy Erdélyhez kapcsolták. Az utasítás ugyan kifejezte reményét, hogy ha Erdély visszakerül a királysághoz, a szepesi kamara veheti át a pénzügyigazgatás ottani irányítását is. A szabad királyi városok közül Kassa, Eperjes, Bártfa, Szeben (Kis-) és Lőcse feküdtek a szepesi kamara területén. A nagyobb várak és váruradalmak közül Eger, Sáros, Tokaj, Szerencs, Szendrő, Krasznahorka, Szard, Szentmárton, Putnok, a lerombolt Bebek-féle Pelsőc és Gombaszeg, továbbá Kővár, a romokban fekvő Erdőd, Szatmár a kihalt Drágffy-család egész birtokával, Nagybánya, Munkács, Huszt (amennyiben királyi kézre fog kerülni) és végül a Perényi Gábornak zálogba adott Diósgyőr. A külkereskedelmi vámot a következő városok harmincadosai szedték: Késmárk, Lőcse, Lubló, Eperjes, Kassa, Bártfa, Sztropkó, Szikszó, Ungvár, Homonna, Kisvárda, Varannó és Tokaj. Feladata. Az átszervezett szepesi kamara feladata már sokkal szélesebb körre terjedt ki, mint a korábbi igazgatóságé, sőt a magyar kamaráét is meghaladta. Elsősorban tisztáznia kellett azt a zavaros helyzetet, amely Kelet-