Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Magyarországon a mohácsi vészt követő évtizedekben előállott, amikor az országnak ez a része egyszer Ferdinándnak, máskor Jánosnak és fiának hódolt, s amikor, hogy híveket szerezzen, mindegyik fél bőkezűen és könnyelműen osztogatta a kincstár javait és jövedelmeit. Miksa uralkodása alatt a viszonyok állandósultak és sor került a mult mulasztásainak pótlásira. Az 1567-i utasítás meghagyta a szepesi kamarának, hogy kutassa ki és írja össze a kincstár összes rendes és rendkívüli jövedelmeit, a királyi várakat, városokat, mezővárosokat, falvakat, birtokokat. Tanulmányozza át a törvényeket, a régieket és újakat egyaránt, vizsgálja meg, van-e bennük olyan rendelkezés, amely a király javára szól, de nem tartják meg, vagy olyan, amely kárára van, s amelyet az országgyűlésen meg kell változtatni. Javaslatait és intézkedéseit mindig a törvények szemmeltartásával tegye meg. Azoktól, akik kezén királyi javak és jövedelmek vannak, követelje meg, hogy jogukat igazolják. A bemutatott iratokat gondosan vizsgálja meg, s ha kitűnik, hogy a jogot nem igazolják, a javakat és jövedelmeket azonnal vegye vissza és kötelezze a bitorlókat arra, hogy a jogtalan haszonélvezésről adjanak számot és a kincstárnak okozott kárt térítsék meg. Ha pedig igazolni tudják, hogy jogos birtokosok, de az elidegenítés káros, törekedjék minden rendelkezésre álló eszközzel arra, hogy azt megszüntesse, s a javakat és jövedelmeket kamarai kezelésbe vegye. Ez az elv nagyon bölcsen hangzott, de a gyakorlat egészen mást mutatott. A kincstár a pénznek mindig híjával volt, s szorultságában nem tehetett egyebet, mint hogy jószágait és jövedelmeit elzálogosította (inscriptio), vagy velük fizetett (assignatio). Ennek szükségét az utasítás is elismerte, amikor kijelentette, hogy a szepesi kamara csak a magyar kamara és a király tudtával és hozzájárulásával adhat zálogba vagy köthet le valamit. Sokan, elsősorban a szabad királyi városok polgársága, visszaéltek a mentességekkel, azokra hivatkoztak akkor is, amikor érvényük már régen lejárt. A kamarának a mentességleveleket is felül kellett vizsgálnia és megállapítania, hogy közülük melyek és még meddig érvényesek. A kamaránál mutatták be adóslevelüket azok is, akiknek a királyok tartoztak. Miksa is vállalta, hogy elődeinek: II. Lajosnak és II. Ulászlónak is, adósságait, ha a hitelezők jogukat igazolni tudják, kifizeti, illetve a fizetés módjára nézve a kamara útján megegyezik velük. Ezzel szemben szigorúan ragaszkodott a királyi jog, az ú. n. ius regiura érvényesítéséhez. A kamara lelkére kötötte, hogy nyomozza ki, melyek azok a birtokok, amelyekre a ius regium vonatkozik, azaz amelyeknek a koronára kellett volna, vagy kell majd visszaszállniok. Az ilyen jószágok igazoló iratait a kamara a királyi jogügyigazgató bevonásával vizsgálta meg, s másolatukat megőrizte, hogy szükség esetén felhasználhassa. Általában lemásolt és lajstromba vett minden olyan iratot, amely a kincstár érdekét a legtávolabbról is érintette. Amikor a tanács olyan kérdéssel foglalkozott, amelynek igazságszolgáltatási vonatkozásai voltak, a tárgyalásokba bevonták a királyi jogügyigazgatót is, aki a kincstárt a bíróságok előtt képviselte, s akit így félig-meddig kamarai tanácsosnak tekintettek. A királyi birtokokra nézve az udvar általános elve az volt, hogy csak akkor adják, adományozzák vagy zálogosítsák el, ha kamarai kezelésük nem ígérkezik gyümölcsözőbbnek. De még messze volt az idő, amikor a kamarai gazdálkodást minden királyi jószágon bevezethették. A kincstárnak