Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A tanácsosokat a királyi (magyar) tanács tagjai közül az uralkodó jelölte ki, fizetést adott nekik és kötelezte őket, hogy állandóan a kormány székhelyén tartózkodjonak. Távollétük idejére nem kaptak fizetést. A tanács kereteit rugalmasan állapították meg. Az állandóan együttmaradó tanácsosok számát az 1549-i és 1550-i utasítás egyaránt tízben állapította meg. Az egyházi és világi elem arányosan oszlott meg közöttük. 1549-ben az érseken v kívül 4 püspök és Bornemissza Pál budai prépost képviselte a főpapságot. 1550-ben Ujlakyval együtt 5 püspök vett részt a kormányzás rendszeres munkájában. Feltűnő ezzel szemben, hogy a világi tanácsosok nem az országbárók közül kerültek ki. 1549-ben Révay Ferenc nádori helytartót, Balassa Imrét, Mérey Mihályt, Sibrik Gergelyt és Istvánffy Pált nevezi meg az utasítás, mint akik állandóan a helytartó oldalán maradnak. 1550-ben az előbbiekhez még Kechethy Márton udvarmester járult. Ez is azt bizonyítja, hogy ebben az időben a helytartótanács korszerű hivatallá alakult át, amelyben a születés és rang kiválasztottjain kívül a hozzáértés emberei is helyet kaptak, sőt vezető szerepet játszottak. Az országbárókat elsősorban hadi feladatok kötötték le, de ha idejük engedte, ők is megjelentek a tanácsban, így a három főkapitány: Salm Miklós, Nádasdy Tamás, aki egyben országbíró is volt, valamint Báthory András. Továbbá a kancellár és a különböző udvari méltóságok viselői. Az utasítások általában a királyi (magyar) tanács mindegyik tagjának megadták a jogot, hogy a helytartótanács ülésein résztvegyen. Jogilag tehát a két tanács között nem volt különbség. Köznemesi ülnökökkel, akiknek tanácsba bocsátását az országgyűlések olykor hangoztatták, a helytartótanácsban sem találkozunk. A helytartóság pénzügyi hatásköréből következett, hogy a kamarával egyetértésben kellett működnie. Ezt legegyszerűbben úgy biztosították, hogy a kamara elnöke, így pl. Thurzó Ferenc nyitrai püspök, tagja volt a helytartótanácsnak is. Szükség esetén pedig egy-két kamarai tanácsost is meghívtak a tanácskozásokra, amelyekben ilyenkor a XVIII. században rendszeressé vált concertatiók korai elődeit figyelhetjük meg. Az ügyintézés. A helytartóság székhelye 1529 óta Pozsony volt. Thurzó ugyan Nagyszombatba akarta átteni^ az uralkodó azonban ebbe, amint láttuk, nem egyezett bele. A tanácskozások rendje megegyezett a nyugati testületi hatóságok gyakorlatával. Az elnök a tanácsosokkal minden hétköznapösszeült, nyáron reggel 6 órától 9-ig, télen 7-től 10-ig. Délután 3-tól 6-ig tartott a hivatalos idő. Rendkívüli esetekben azonban a hivatalos órákon kívül is tanácskoztak. Az üléseket az elnök vezette, ő terjesztette elő az egyes ügyeket. Nyoma van annak is, hogy egyes kérdéseket kiosztott a tanácsosok között, akik áttanulmányozták az előzményeket és azután tájékoztatták a tanácsot. Valószínű, hogy az előterjesztésnél a titkár segítségét vette igénybe. A tárgyhoz mindegyik tanácsos hozzászólt, mégpedig a rangsor alapján megállapított ülésrend szerint, az elnök felszólítására. A többiek figyelemmel kísérték szavait, beszélgetni, járkálni vagy más módon zavart okozni nem volt szabad. Az utasítás azt is megtiltotta, hogy közben saját ügyeikkel foglalkozzanak. Amint a vélemények sorban elhangzottak, akinek még utólag valami hozzátennivalója volt, előadhatta. Azután az elnök a többség határozata alapján kimondta a döntést, amit a titkár, aki az üléseken szavazati jog nélkül volt jelen, jegyzőkönyvbe foglalt.
