Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A tanács tagjai valószínűleg nem is gondoltak arra, hogy ezzel a kijelentésükkel lemondtak a magyar tanács közjogi jellegéről, amit pedig az uralkodó hajlandó lett volna elismerni. Hogy elszakították a szálakat, amelyek őket tanácsosi minőségükben az országgyűléshez fűzhették volna, s a magyar tanácsot tisztán az uralkodó személyéhez kötötték. Eredetileg a tanácsnak nem is volt más jellege, de ekkor, amikor a trónra idegen uralkodó került, amikor a török veszély a királyt és a rendeket egyaránt fenyegette, alkalom kínálkozott arra, hogy közjogi jelleget nyerjen, hogy az országgyűléssel kapcsolatba kerüljön, hogy bizonyos tekintetben felelős magyar minisztérium szerepét játssza a király mellett. Az uralkodó hajlandó lett volna erre, mert a tanáccsal könnyebben elfogadtathatta volna kívánságait, mint az országgyűléssel, amit csak üggyel-bajjal hívhatott össze, pedig a török a késedelmet vérrel és földdel fizettette meg. A magyar tanács is érezte, hogy így szorosabb függésbe kerülne az uralkodóval, s éppen ezért zárkózott el mereven ez elől a fejlődési irány elől. Pedig talán rosszul cselekedett. Mert így lemondott róla, hogy az uralkodó benne használható szervet lásson. Szinte kényszerítette a királyt, hogy magyar tanácsosai elől elzárkózzék, hogy pusztán formailag hallgassa meg és azután saját titkos tanácsosai véleménye alapján intézkedjék. Talán nem tévedünk, amikor a magyar tanács hanyatlásának kezdetét erre az időpontra tesszük és okát így magyarázzuk. Igen jellemző egyébként és a magyar tanács további sorsára éles fényt vet az az eltérő szemlélet, amellyel uralkodó és tanácsa a törvények és a közjó egymáshoz való viszonyát megítélte. A királyi válasz hangjából szemrehányás és szomorúság cseng, amikor azt mondja, hogy »Őfelsége azt remélte, hogy hű tanácsosai olyan ügyben, amely az egész ország üdvét és megmaradását célozza, s így tisztességükre és hűségükre semmiképen sem vethet foltot, nem fognak törvényekre és kiváltságokra hivatkozni, hiszen azoknak szükség idején a közösség érdeke előtt meg kell hajolniok, mert céljuk és rendeltetésük nem az, hogy az ország közös javát bármikor is elgáncsolják. Őfelsége sohasem akart, nem is akar hű tanácsosai és alattvalói közül jogaiban és szabadságaiban bárkit is megsérteni, mégis úgy gondolja, hogy nem szabad a kiváltságokhoz, szabadságokhoz és a régi törvényekhez mindig oly mereven ragaszkodni, hogy azokat a közösség hasznánál és javánál többre becsüljék. Mert az olyan szabadság, amely a köz javával ellenkezik és megakadályozza azt, nem szabadság, hanem szolgaság.« Mire a tanács hűvösen és szárazon csak annyit felelt, hogy »a hű tanácsosok legfontosabbnak mindig a köz javának megóvását tartották, de úgy gondolják, hogy az együttjár a szabadsággal, amiért őfelsége védelmébe ajánlották magukat és ott mindörökké megmaradni akarnak.* 1 ) Ismerve az előzményeket kissé csodálkoznunk kell, hogy éppen az 1559-i országgyűlésen hangoztatták a rendek először azt a kívánságukat, hogy a király magyar ügyekben magyar tanácsosaira hallgasson, mert, mondotta a lendületes, szépszavú indokolás, azok, akiknek fejük, életük és vagyonuk forog kockán, akik napról-napra élet es halál mesgyéjén járnak, mégis csak inkább adhatnak tanácsot minden dologban, mint az idegenek, akik a magyar ügyeket nem ismerik és a más veszedelme nem aggasztja !) u. o. IV., 149. 1.
