Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a várakat ellepő idegen kapitányok és tisztviselők ellen zúgolódtak. Pedig úgyszólván minden esztendőben összehívta a rendeket, köztük a főpapokat és országbárókat, tehát magyar tanácsának tagjait is. A magyar tanácsosok az országgyűlések idején gyűltek egybe, a legfontosabb kérdéseket ekkor tárgyalták meg. Éppen ez a körülmény, hogy testületileg az országgyűléseken voltak együtt, határozta meg döntően a tanács újkori fejlődését. Tapasztalniuk kellett ugyanis, hogy az országgyűlési tárgyalásokon, hátuk mögött a köznemesség tetszésük szerint irányítható tömegével, befolyásukat sokkal erősebben tudják érvényre juttatni, mint az uralkodóval Bécsben, esetleg idegenek jelenlétében folytatott megbeszéléseken. A király kénytelen volt a rendeket gyakran összehívni, mert csak a megszavazott adót hajthatta be és adót csak egy évre szavaztak meg. A rendek pedig adómegszavazó jogukat arra használták fel, hogy sérelmeikre orvoslást keressenek. Vezetőik a főpapok és országbárók, azaz a magyar tanács tagjai voltak. Érthető tehát, hogy az uralkodó kísérletet tett arra, hogy felhasználva a magyar tanács és az országgyűlés kapcsolatát, az adómegajánlást függetlenítse a hosszadalmas és gyakran eredménytelen rendi tárgyalásoktót. Rendkívül érdekes, jellemző és hatásaiban döntő fontosságú vita folyt le ebben a kérdésben uralkodó és magyar tanács között az 1559. évi pozsonyi országgyűlést megelőző tanácskozások során. I. Ferdinánd kérdést intézett a magyar tanácshoz, hogy a török váratlan támadása esetén milyen segélyt várhatna az országtól, azon kívül, amit az országgyűlés megszavazott és anélkül, hogy a rendeket összehívná. A kérdés kétségkívül időszerű volt. A török támadása előre nem látható feladatok elé állította az ország védelméről gondoskodó uralkodót, aki méltán elvárhatta, hogy ebben a munkájában az ország is támogassa. A rendes hadiadó a védelem költségeit nem fedezte, nem is folyt be rendesen, úgyhogy I. Ferdinánd előtt az a megoldás merült fel, hogy rendkívüli esetekben rendkívüli segélyt vesz igénybe. Arra természetesen nem is gondolhatott, hogy minden egyes ilyen esetben összehívja az országgyűlést, hanem azt a módot választotta, hogy a magyar tanácstól kért javaslatot, s egyben hozzájárulását is az adóztatásnak ehhez a formájához. A magyar tanácsban a rendiség képviselőjét látta, s hogy nem alap nélkül, azt maga a tanács is elismerte azzal, hogy amikor az uralkodó az országgyűlési előterjesztések felől javaslatát kérte, nem szívesen és csak egészen elnagyolt véleményt adott, azzal a megokolással, hogy az országgyűlésen maga is tárgyalja majd azokat, s így nem kötheti le magát előre mellettük. A fejlődés idővel csakugyan oda vezetett, hogy a hadiadót nem a csak ritkán tartott országgyűlések, hanem az úgynevezett concursusok, az országgyűlés által kiküldött bizottságok szavazták meg évről-évre. Ekkor azonban a magyar tanács még nem vállalkozott arra, hogy az országgyűlés nevében határozzon. Határozottan kijelentette, hogy tanácsi minőségében az országgyűlésre tartozó ügyekben nem dönthet. Rendkívül érdekes azonban, ahogyan ezt az állásfoglalását megindokolta. Leszögezte ugyanis, hogy a tanácsosok nem az ország nevében, hanem csak mint magánemberek vannak a király mellett. 1 ) *) Imprimis, quod non publico regnicolarum, sed privato nomine saltem consiliarii hic penes maiestatem suam adsint. Fraknói Vilmos: Magyar Országgyűlési Emlékek. IV., 147. I.
