Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
sok magános munkája, az iratok áttanulmányozása, tárgyalás a személyesen megjelenő folyamodókkal. Ennek a rendszernek a helyességét az utasítások is elismerték, amikor azt tanácsolták az elnöknek, hogy a határozathozatalnál először mindig az előkészítő tanácsos véleményét hallgassa meg. Figyelmébe ajánlották azonban, hogy az előadókat bizonyos idő elteltével cserélje ki, hogy egyoldalúakká ne váljanak, hanem az egész birodalom kamarai ügyeiben jártasak legyenek. Az előadói rendszerrel kapcsolatban, amely mellett a kollegialitás elvét mindig tiszteletben tartották, már a XVI. század közepére kialakult az a szokás, hogy a hét bizonyos napjain bizonyos területre vagy árgykörre vonatkozó ügyeket vettek tárgyalás alá. Az ügyintézés. Az 1537-i utasítás még csak heti két ülésnapról szólt, az 1568-i azonban már úgy rendelkezett, hogy a tanácsosok az ünnepnapokat kivéve a hét mindegyik napján összejöjjenek és csak kivételes esetben, az elnök engedélyével maradhassanak távol. A hivatalos idő az 1568-i utasítás szerint délelőtt 7-től 10-ig, délután 1-től 5-ig tartott. Az 1681 -i utasítás a délelőtti munka idejét 8-tól 11-ig állapította meg és a délutáni megjelenést csak rendkívüli esetekben kívánta. Az alhivatalnokok azonban bejártak délután is, de csak 3-tól 6-ig tartoztak bennmaradni. Rendkívüli alkalmakkor ünnepnapra is összehívták a tanácsot, olykor az elnök lakására, akit akadályoztatása esetén a legidősebb tanácsos helyettesített. Az üléseken az elnök, vagy megbízására valamelyik titkár, bemutatta az új ügyeket. Az egyszerű kérdésekben azonnal határoztak, mégpedig a kollegialitás elvének megfelelően, szótöbbséggel. A bonyolultabbakat pedig kiosztotta előkészítésre a tanács tagjai között. Azután rátértek az előadói jelentésekre. Az 1537-i utasítás szerint a titkárok az előadók, az elnök közöttük osztja szét az ügyeket, szerepük tehát ekkor még megfelelt a kancelláriai titkárokénak. Az 1568-i utasítás azonban feladatuknak már csak a fogalmaéást említi, míg az előadói munkát a tanácsosok vállára helyezi. Időközben zehát helyzetük lényegesen megváltozott. Ennek az átalakulásnak részleteit ts okait ma még nem ismerjük. Annyi azonban bizonyos, hogy a kamarai ügyintézés leglényegesebben ezen a ponton tért el a kancelláriabelitől,. amelyben a titkárok, az angol és francia államtitkároknak megfelelően, egész a XVII. század végéig döntő szerepet játszottak. A kancelláriák igazságszolgáltató hatóságának kifejlődésével azonban, amint láttuk, működésük eltért a nyugateurópai fejlődéstől és ettől kezdve a kamaraival párhuzamos vágányon haladt tovább. A munka lényegét tehát már a XVI. század közepe óta a tanácsosok végezték, akiket az elnök előterjesztésére az uralkodó nevezett ki. Titoktartásra és lelkiismeretes munkára az elnök előtt esküdtek meg, aki viszont magának az uralkodónak tett fogadalmat. Gondos kiválasztásukat az utasítások külön is az elnök lelkére kötötték. Elsősorban a szakértelemre kellett tekintettel lennie. A kinevezésnél előnyben részesítették azokat, akik már valamelyik országos kamaránál szolgáltak és kitűntek társaik közül. Általános elvül mondták ugyanis ki, hogy a megürült állásokat érdemes kebelbeliekkel töltsék be, hogy így hűséges szolgálatuk elnyerje megérdemelt jutalmát. Az utánpótlásról pedig úgy gondoskodtak, hogy a tehetséges fiatalembereket vidékre utazó bizottságokhoz osztották be. Elsősorban régi tisztviselők gyermekeit alkalmazták, idegen országbelit csak kivételes esetben fogadtak:
