Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
szolgálatba. Hogy azután ezeket a szép elveket miként valósították meg, az utasítások alapján nem lehet megmondani. Tény, hogy a már kinevezett tanácsosoktól is állandó továbbképzést kívántak meg. Az 1681-i utasítás figyelmükbe ajánlotta, hogy a legkülönfélébb kamarai iratokat, utasításokat, rendeleteket, kimutatásokat, jelentéseket, számadásokat állandóan tanulmányozzák, de csak a hivatali helyiségekben, haza nem vihettek egyetlen darabot sem. Különös súlyt helyezett a jogi ismeretek megszerzésére, elsősorban az osztrák szokásjogra. E célból tanácsolta, hogy amikor tehetik, jelenjenek meg az udvari kancellária és az alsóausztriai kormányzóság ülésein és ha ott azt látnák, hogy az uralkodó érdeke valamiben csorbát szenved, tegyenek azonnal írásbeli jelentést. A tárgyalás menetébe azonban ne avatkozzanak, sose ragadtassák el magukat. Jellemző etekintetben, hogy az utasítás meghagyta az elnöknek, hogy a kinevezésnél békés, nyugodt egyéneket hozzon javaslatba. Egyéb megkötésekkel is igyekeztek a hivatal tekintélyét emelni és működését eredményesebbé tenni. Ha a tanácsban olyan ügyet tárgyaltak, amelyikben valamelyik tanácsos anyagilag, vagy családi kapcsolatai révén, másodfokú rokonságig, érdekeltnek számított, becsületbeli kötelessége volt az ülést elhagyni, vagy legalább is a véleménynyilvánítástól és szavazástól tartózkodni. Ugyancsak szigorúan megtiltották minden tisztviselőnek, hogy a felektől bármilyen ajándékot elfogadjanak. Ez ellen azonban nehezen védekezhettek. Az 1681-i utasítás, amikor a tilalmat indokolta, megállapította, hogy egyeseknél csak megvesztegetéssel lehetett valamit elérni. Kamarai alkalmazott, az utasítások értelmében, más tisztséget nem viselhetett, társulatoknál érdekeltséget nem vállalhatott. A rendeletek ellen vétőket az elnök tartotta nyilván, a büntetésül kilátásba helyezett elbocsátás jogát azonban az uralkodó a maga számára tartotta fenn. A visszaélésekre annál több alkalom nyílott, mert a folyamodók ügyük elintézését személyesen sürgették, még pedig vagy az elnöknél, vagy a titkároknál. Fontosabb esetekben a tanács előtt is megjelentek, az 1681-i utasítás azonban ezt megtiltotta és inkább azt ajánlotta, hogy külön bizottság előtt adják elő érveiket, amelynek tagjai az elnök, egy tanácsos és egy titkár legyenek. Ez az egyetlen nyoma annak, hogy a kamara már a XVII. században bizottságot küldött ki a tárgyalás anyagának előkészítésére. A tanácsülésen tárgyalásra kerülő iratokat eleinte egész terjedelmükben felolvasták. Később a kevésbbé jelentékenyeket már csak kivonatosan ismertették. Amint azután az ügyek száma rohamosan szaporodott, az 1681-i utasítás felhatalmazta az elnököt, hogy egyes kevésbbé fontos kérdésekben a tanács külön megkérdezése nélkül utasíthassa a titkárokat a fogalrhazatok elkészítésére. Ugyancsak ez az utasítás említette először, hogy az elnök minden iratra vezesse rá a kézhezvételt jelző »praesentatum« szót és a kézhezvétel napját. A fogalmazatokon pedig a »placet« vagy »scribatur« szavakkal jelezze, hogy lemásolhatók és kiadhatók. A tárgyalásra kerülő iratot az a titkár olvasta fel, aki azután a fogalmazatot készítette. Az elnök először annak a tanácsosnak a véleményét kérdezte, aki a kérdéses ügy szakemberének számított. Azután meghallgatta a többi tanácsost is, majd az elhangzott hozzászólások alapján kimondta a határozatot. Ha a nézetek eltértek egymástól, elrendelte a szavazást, amit, ha annak eredménye a maga meggyőződésével ellenkezett, új tárgyalás kíséretében kétszer megismételtethetett. Ha a döntéssel még így sem volt
