Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
köszönhették, ellenkezőleg nemzetségük jövőjét maguk alapozták meg. Érdekes, hogy I. Ferdinánd Thurzó Ferenc személyében magyar emberre bízta udvari kamarája vezetését. Thurzót Fellner—Kretschmayr listája nem említi, működésének ismertetése az osztrák és magyar közigazgatástörténetnek egyaránt megoldásra váró feladatai közé tartozik. A XVII. század közepén az elnök mellett alelnököt is feltüntetnek az udvari szabályrendeletek. Egyes korszakokban igazgató (Direktor) irányította az udvari kamarát. Az 1681 -i utasítás azután eltörölte az alelnöki és igazgatói állást, ami azonban nem zárta ki, hogy a vezetőket olykor más címmel (Oberinspektor, Verwalter) ne illessék, elsősorban a végleges megerősítésüket megelőző időben. Az elnök vezette a tanácskozásokat, mondotta ki a határozatokat, amelyeknek hozatalát tehát jelentékenyen befolyásolhatta, bár a döntést a tanácsosok testülete, a tanács szótöbbséggel szavazta meg. A testületi határozathozatal, a kollegialitás elvét már az 1537-i utasítás hangsúlyozta és az udvari kamara működése mindvégig ezen alapult. A kollegialitás elve biztosította a kiegyensúlyozott munkát, egyesek tévedéseit és túlkapásait, legalább elméletben, kiküszöbölte és hagyományos, nemzedékről nemzedékre öröklődő hivatali szellemet fejlesztett ki. Amint azonban az elintézésre váró ügyek szaporodásával párhuzamosan a tanácsosok száma is egyre növekedett, kétségtelenné vált, hogy a tanácsülés minden kérdést teljes részletességgel nem vitathat meg. Az 1655-i udvari személyzeti jegyzék már 16 kamarai tanácsost tüntetett fel, s ez a szám a következő években folyton emelkedett, úgyhogy 1681-ben az addig rendezetlen kérdés szabályozására került sor. Az ezévi utasítás kimondotta, hogy a kamarai tanácsnak az elnökön kívül csak 10 tagja lehet, akiknek rendi állását is megállapította. Öten a főnemesek (Herrenstand), hárman a középnemesek, (Ritterstand), ketten pedig az egyetemet végzett szakemberek (Gelehrtenstand) sorából kerültek ki. A korábbi utasítások a tanács rendi összetételét nem határozták meg, ennek a társadalomtörténetileg is rendkívül érdekes kérdésnek megvizsgálása még ugyancsak a jövő feladatai közé tartozik. A tanács keretének bővülése, akárcsak az udvari és a titkos tanácsnál, maga után vonta, hogy a legkényesebb kamarai kérdéseket nem vitték a teljes ülés elé. Az 1681-i utasítás etekintetben úgy rendelkezett, hogy ilyen esetekben az elnök jelentésére az uralkodó jelöli ki azokat a tanácsosokat és titkárokat, akikben feltétlenül megbízik. Ez a gyakorlat azután a XVIII. században külön pénzügyi konferencia kifejlődésére vezetett, a XVII. végén azonban még kivételnek számított. Annak sincsen nyoma, hogy a tanács már a XVII. században bizottságokra oszlott, bár bizonyos, hogy egyes ügykörök korán különváltak, elsősorban területi, de tárgyi alapon is. Egy 1627 és 1628 közötti címjegyzék szerint a titkárok négy expedíciót intéztek, az első a birodalmit és a magyart, a második a csehet, morvát és sziléziait, a harmadik az osztrákot, a negyedik á bányavárosokra és a katonaságra vonatkozó ügyeket. A tanácsosok megoszlását azonban ez a jegyzék sem említi. 1 ) Az expedíciók (deputációknak is nevezték) száma 1674-ben 5, 1677-ben 4, 1702-ben 6. Az viszont természetes, hogy mindegyik tanácsosnak megvolt a maga területe, amelyen a legotthonosabban mozgott és az elnök az odavágó ügyeket előkészítésre neki osztotta ki. A tanácsüléseket ugyanis megelőzte a tanácso*) Fellner—Kretschmayr a tanácsosokat összetéveszti a titkárokkal. V. ö. i. m. I. 1. Bd., 86. és 2. Bd. 212. 1.
