Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
században azonban már külön tartományi jegyzőt (Landschreiber) alkalmaztak, akit nem évenkint választottak, hanem hosszabb időre fogadtak. Az egyes városok szervezete megfelelt az egyetemének. Élükön a bírák állottak, mellettük a 12 esküdt, a belső tanács. Mindnyájukat a 24-tagú külső tanács, az electi cives, választotta évenkint. A külső tanács tagjait viszont a közgyűlés jelölte ki életfogytiglanig. Kisebb városokban külső tanács nem volt, szerepét maga a közgyűlés játszotta. Bíró csak volt esküdt, esküdt pedig csak olyan polgár lehetett, akinek a város területén ingatlana volt és legalább egy éve és egy napja a városban lakott. Egyebekben mind a bíróval, mind pedig az esküdtekkel szemben ugyanolyan erkölcsi követelményeket támasztottak, mint a szabad királyi városok. A megválasztott tanácstag hivatalát büntetés terhe alatt köteles volt elvállalni. A tanács tekintélyét is szigorú büntetésekkel védték. Bizonyos ügyek intézésére külön tisztviselőket választott a város. így voltak pénzbírók vagy pénztárnokok, vásárbírók, zsidóbírók, keresztény és zsidó bírótársakkal stb. A városi alkalmazottak sorába számították a hóhért is. A tanácsülési jegyzőkönyveket és a városi könyveket (Stadtbuch) a városi jegyző vezette, aki nemcsak írni és fogalmazni tudott, hanem jogban is jártasnak kellett lennie. A tisztikar hatáskörét és ügymenetét csak megfelelő részlettanulmányok alapján lesz lehetséges megismerni. A városokhoz tartozó kisebb községeket ugyancsak bírák igazgatták. Ezeket vagy a falvak választották, vagy pedig a földesúri jogokat gyakorló városok bírái nevezték ki. Egy-két esküdtet viszont ők vettek maguk mellé a tekintélyesebb lakosok közül. 1 ) Az erdélyi szászok. A szepesi szászok szervezetéhez több tekintetben hasonlított az erdélyi szászoké. Földjük, amely még a középkorban ha földrajzilag nem is, de közigazgatásilag egységes területté alakult ki, székekre és kerületekre oszlott. A székek és kerületek központjában egy-egy város (civitas) vagy mezőváros (oppidum) állott, amelyről az illető széket vagy kerületet nevezték. Négy széknek (Szeben, Szászsebes, Segesvár és Medgyes), valamint két kerületnek (Brassó és Beszterce) város, öt széknek pedig (Üjegyháza, Szerdahely, Szászváros, Nagysink és Kőhalom) mezőváros volt a székhelye, míg az egész Szászföldnek vagy Királyföldnek fővárosa Nagyszeben. A városokon és mezővárosokon kívül még kisebb-nagyobb falvak tartoztak a székekhez (sedes) és kerületekhez (districtus.) A széki és kerületi beosztás arra mutat, hogy eredetileg vérségi alapokra épült a Szászföld szervezete, miként a jászkunok és a székelyek is székekben *) A szász városokra és általában a Szepességre vonatkozó fontosabb munkák a már idézetteken kívül: Szent-Miklóssy Godofréd: Terra seu provincia Scepusiensis. Lőcse, 1779. Weber Samu: Adalékok a 13 szepesi város történetéhez. Századok, 1881. U. a. : A 16 szepesi város az elzálogosítás alatt. Szepesváralja, 1888. Hradszky József: Szepesvármegye a mohácsi vész előtt. Szepesváralja, 1888. Sváby Frigyes : A régi vármegye. Lőcse, 1889. Weber Samu: Podolin város története. Bp. 1891. U. a. : Geschichte der Stadt Béla. Igló, 1892. Sváby Frigyes: A Lengyelországnak elzálogosított 13 szepesi város története. Lőcse, 1895. Demkó Kálmán : Szepes vármegye történeti térképe. Kassa,. 1896. Weber Samu : Geschichte der Stadt Leibitz. Késmárk, 1896. Münnich 5.: Igló története. Igló, 1896. Bruckner Győző: A szepesi szász nép. Bp. 1913. U. a. Igló története. Bp. 1930. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp. 1934..
