Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

telepedtek le. Míg azonban ez utóbbiaknál a széki szervezet a megyékhez igazodott, addig a szász székekben a városok ragadták magukhoz a vezetést és döntő befolyásra tettek szert nemcsak a székek, hanem az egész szász nemzet kormányzatában is. E fejlődés magyarázatát a Királyföld gazdasági és társadalmi viszonyai adják. Nemesség itt nem volt, a szászság vezető társadalmi osztályát a gazdag városi polgárság alkotta. A fejlődés amely a városokat a székekben vezető szerephez juttatta, a legtöbb helyen már a középkorban lezárult. Nemkülönben az is, amelynek eredményeképen a székek élére az uralkodó által kinevezett királybíró tisztsége átalakult széki, azaz a szék által választott hivatallá. A király ugyanis, mint a Szászföld földesura, úgynevezett királybírákat vagy ispánokat bízott meg a székek kormányzatával, akik mellé a lakosság úgynevezett székbírákat állított. A székbíróság azután sem szűnt meg, amikor már a királybírák is lényegében széki tisztviselők lettek. A XVI. és XVII. században a királyi kormányzat alól városi irányítás alá került székekben három főtisztviselőt találunk: a polgármestert, a királybírót és a székbírót. A testületi elvnek megfelelően, amely a széki és a városi igazgatást egyaránt jellemezte, belső vagy kisebb és külső vagy nagyobb tanács működött mellettük. A széki és városi tanácsok ebben az időben már egybeolvadtak, azaz külön széki tanácsokat nem választottak, hanem a városi tanácsok intézték a székek ügyeit is. A három vezető széki-városi tisztviselő közül a polgármester (consul, Bürgermeister) és a királybíró (comes, Königsrichter) állott a széki és városi kormányzat élén. Ügynevezett duumviratust alkottak, azaz egymással párhuzamosan működtek. Eredetileg a királybíró rangban megelőzte a polgármestert, a fejlődés további folyamán azonban ez utóbbinak jelentősége egyre növekedett, úgyhogy a XVI. és XVII. században már egyenrangúaknak tekintették őket. A praecedentia kérdését úgy oldották meg, hogy a szék központi városában a polgármestert, a városon kívül pedig a királybírót illette meg az elsőbbség. Mindkettőjüket a széki-városi közgyűlés választotta, minden esztendőben karácsony után. Áhivatalából lelépőt újra választhatták, aminthogy éveken keresztül ugyanazok a személyek viselték a polgármesteri és királybírói méltóságot. Bizonyos ügyeket a polgármester és a királybíró közösen intézett, így pl. együtt gyakorolták a városi kegyúri jogot, az országgyűléseken együtt képviselték a szász nemzet érdekeit, egyébként azonban mindegyiknek megvolt a maga külön hatásköre, amelynek keretén belül önállóan működött, noha a városi statútumok felhatalmazták őket, hogy egymást ellenőrizzék. A polgármester a közigazgatással és a városi gazdasággal kapcsolatos ügyeket intézte, míg a királybíró a székbíróval (Stulrichter), akit ugyancsak évenkint választottak, igazságot szolgáltatott. A városi gazdaságalkalmazottainak ügyeiben a polgármester bíráskodott, részt vett továbbá azokon a törvényszéki tárgyalásokon is, amelyeken a városi tanács valamelyik tagja fölött ítélkeztek. A polgármesternek a közigazgatásban és a városi gazdaság vezetésében, a királybírónak pedig az igazságszolgáltatásban az esküdtek vagy tanácsosok segédkeztek, ők alkották a belső vagy kisebb tanácsot (senatus, Rat). Szervezete és működése e tanácsnak ugyanolyan volt, mint Magyarországon a szabad királyi és bányavárosokban. A külső vagy nagyobb tanács, amely* nek száz tagja volt (centumpatres, Hundertmannschaft), ugyancsak a magyar városok hasonló szervének mintájára működött.