Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Működésük eleinte a vármegyei igazságszolgáltatásban bírótársként való részvételre korlátozódott. Erdélyben, ahol a nemesség személyes részvétele az ítélőszékeken továbbtartott, s így esküdt ülnökök választására csak a XVII. században került sor először, a nemzeti fejedelemség korszakában ezen a kereten nem is jutott túl. Magyarországon azonban fokozatosan hozzákapcsolódott a szolgabírák munkájához, s így az igazságszolgáltatásról a vármegyei igazgatás egyéb ágaira, a közgyűlésekről és az ítélőszékekről a helyi kormányzatra is kiterjedt. Kialakult az a gyakorlat, hogy az esküdt ülnököket is járásonkint választották, eleinte minden szolgabíró mellé egyet-egyet, majd kettőt-kettőt. Idővel azután az ítélőszékeken nem is jelentek meg teljes számban, úgyhogy helyettük rendkívüli esküdt ülnököket, feljebbviteli vagy táblabírákat választottak, akik azután csak a bíráskodásban vettek részt. A táblabírói tisztséget az 1613 : 24. tc. országosan is elismerte, s ezzel törvényileg is kifejezte a rendes esküdt ülnököknek az igazságszolgáltatás teréről a közigazgatáséra való távozását. Itteni tevékenységük ismertetése, párhuzamosan a szolgabírákéval, csak megfelelő részlettanulmányok alapján lesz lehetséges. Jegyző. Az írásbeliségnek a vármegyei ügyintézésben való fokozatos térhódítása a jegyzői tisztség kialakulására vezetett. A XIII. században tűnik fel először a jegyző, mint a főispán magánalkalmazottja, titkárszerű familiárisa. Ugyanilyen magánjogi alapon szolgáltak az első alispáni jegyzők, akik ugyancsak a XIII. század végén jelennek meg. A XIV. században már egyes vármegyéknek, így pl. Zalának is voltak jegyzőik, de a vármegyei jegyző (nótárius comitatus) nevet csak a XVI. század vége óta viselték. Az új elnevezésben a tisztség jellegének megváltozása jutott kifejezésre. A jegyző hosszú ideig nem tartozott a vármegye választott tisztviselői, állandó hivatalnokai közé, hanem csak egyes alkalmakra, a közgyűlések és az ítélőszékek idejére fogadták, a főispán vagy az alispán szerződtette, olykor a megye követei hozták magukkal az országgyűlésről. A jegyzői feladatok az általános jogi műveltségen kívül különleges szakismereteket is megkívántak, úgyhogy megoldásukra alkalmas férfit nehezen lehetett találni. A jó jegyző ritka volt, ezért sokszor több megye is megfogadta, egyik megye közgyűléséről vagy ítélőszékéről átment a másikéra. A XVI. század folyamán ennek megfelelően általában az ítélőszék jegyzőjének (nótárius sedis iudiciariae) hívták. Nem fizetést, salariumot, hanem esetenkint megállapított bért kapott. Amint azután a megye által elintézett ügyek egyre szaporodtak, az írásbeliség az ügyintézésben fokozatosan teret hódított, a jegyzői feladatok is megnövekedtek, úgyhogy alkalmi tisztségéből állandó hivatal lett. A XVI. század második felében egyes megyék már választották a jegyzőt, de általánossá ez a gyakorlat csak a XVII. század végére lett. Mint választott tisztviselő, év végén a jegyző is lemondott, minthogy azonban megfelelő szakismeretekkel nagyon kevesen rendelkeztek, majdnem mindig újra megválasztották, úgyhogy a vármegye legállandóbb hivatalnoka lett, aki rendszerint élete végéig viselte tisztségét. Rendes fizetésén kívül az oklevelek kiállításáért külön díjakat is kapott. Rendkívüli megbízatásait külön díjazták. Legelső feladata még a középkorban a regestrumvezetés, azaz a vármegye által megbüntetett egyéneknek lajstromba foglalása volt. Ebből fejlő-