Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

helyettes alispánjuk. A rendes (vicecomes Ordinarius) és a másodalispán (vicecomes substitutus) a tisztújító szék után megállapodtak benne, hogy ki milyen ügyeket fog intézni. Általános érvényű gyakorlat etekintetben nem alakult ki, mégis megfigyelhető, hogy a közigazgatásban inkább a rendes alispán szerepelt. Az igazságszolgáltatási feladatokon pedig rendszerint úgy osztoztak meg, hogy a rendes alispán a polgári, helyettese pedig a büntető ítélőszéken elnökölt. Szolgabíró. Minthogy a főispánt mindvégig az uralkodó, az alispánt pedig hosszú időn keresztül a főispán nevezte ki, a vármegyei önkormányzatot elsősorban a szolgabírák (iudices nobilium, összevonva iudlium) személyesítették. Ez mind latin, mind pedig magyar nevükben is kifejezésre jutott. Latinul a nemesek bíráinak hívták őket, ami megfelelt a magyar szolgabíró szónak, mivel a köznemesség egyik rétegét, s róla az egész köznemességet is, eredetük alapján hajdan a király szolgáinak (servientes regis) nevezték. A szolgabírákat mindenhol és mindig a megye közönsége választotta. Számuk a járások számától függött. A járások idővel kerületekre vagy körökre oszlottak, ezek élére ugyancsak szolgabírák kerültek. A köröket vagy kerületeket igazgató szolgabírákat alszolgabíráknak (viceiudlium), a járásiakat pedig főszolgabíráknak (supremus iudlium) hívták. A kerületek vagy körök s így az alszolgabírák száma járásonkint 2 és 6 között váltakozott. Fő- és alszolgabíró között familiáris kapcsolatot csak a középkorban találunk, a XVI. és XVII. században már az utóbbiakat is kizárólag a közgyűlés választotta, tehát közjogi alapon szolgáltak. A vármegyék gondosan vigyáztak rá, hogy a szolgabírói állás köznemesi jellegét megőrizzék, a szolgabírákat nem a gazdag, hanem kisbirtokos nemesek közül választották, akiket gyakran kötelezni kellett, hogy a sok teherrel járó hivatalt elvállalják. Főleg Magyarországon volt ez így, ahol a szolgabírák a megyei igazgatás valamennyi ágában tevékeny szerepet játszottak. Erdélyben működésük többnyire kimerült az igazságszolgáltatásban, egyéb munkájukat ott maguk a főispánok végezték. Illetékességük elsősorban saját járásukra terjedt ki, egyes megyékben ott is kellett lakniok, a közgyűléseken és az ítélőszékeken azonban az egész vármegye ügyeiben határoztak. A fő- vagy alispánok idegen járásba is kiküldhették őket. Esküdt. A szolgabírákkal utóbb oly szoros kapcsolatba került esküdt ülnökök (iurati assessores, összevonva iurassores) a középkorban még nem állandó tisztviselők, hanem a megyegyűlésre megjelent nemesek közül esetről-esetre választott bírótársak voltak. Az igazságszolgáltatás zavartalanságának biztosítására az országgyűlések a XV. század második felétől kezdve megengedték, hogy a vármegyék az esküdt ülnököket előre megválasszák és őket az ítélőszékeken való megjelenésre kötelezzék. Számukat az 1444:10. tc. megyénkint négyben, az 1486: 8. tc. 8—12-ben, az 1527 : 6. tc. pedig 12-ben állapította meg. Közben az 1492:53. tc. el is törölte az esküdt ülnöki állást. A vármegyék azonban nem ragaszkodtak a törvényben előírt számhoz, hanem hol több, hol kevesebb esküdtet választottak. A kis Zólyom megyében pl. a XVII. században már 28 esküdtet találunk.