Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
szolgáló, egy szekeres, millyérek, máglálók és taligások szolgáltak. A sóvágóbíró és az akna-dékánok itt is fizetést kaptak. Tordán Vas Mihály kamarás egy számtartó, négy máglás, három lovas legény, hat gépelyes, egy kulcsár, egy szakács, egy szolgáló, egy majoros, egy major-asszony, egy kertész, egy kovács, egy millyéres és egy mágláló munkáját irányította. Kolozson Sárvári Tamás kamarás alá egy számtartó, két máglás, négy gépelyes, egy kulcsár, egy szolgáló, egy kovács, egy mágláló, egy szekeres, millyéresek, aknabírák és dékánok tartoztak. Az erdélyi só-kikötők. A bányászott sót részint a kamarákon maguk a kamarások, részint pedig az, úgynevezett sókikötőkön (portus) külön ezzel a feladattal megbízott számtartók (rationista) árusították. 1664-ben két helyen volt Erdélyben ilyen sókikötő, azaz raktár és árusítóhely: Marosváradján és Déván. Mindegyiket egy-egy számtartó vezette, a váradjait Lipcsei György, a dévait Kibéldi Pál deák. A kamarásokhoz hasonlóan ők is a felügyelő főhatósága alá tartoztak, neki számoltak el. Fizetésüket, amelyből familiáris alapon és teljes felelősséggel deákot is tarthattak, részint pénzben, részint természetben kapták. Hogy a sóbányászat és kereskedelem jövedelme meddig maradt az országgyűlés igazgatása alatt, nem tudjuk. Valószínű, hogy csak rövid ideig. Erre mutat, hogy Lipcsei György portusi számtartó 1669-ben már nem a rendektől, hanem a fejedelemtől kapott utasítást. 1 ) Működését nem a felügyelő ellenőrizte, — ez a tisztség valószínűleg átalakult rendiből fejedelmi hivatallá — hanem a portusi harmincados. A jövedelmet részint a fejedelmi kincstartónak (praefectus) szolgáltatta be, részint külön meghagyások alapján fizette ki. »A portusnak kapuja bezároltatván« a fejedelmi számvevő (exactor) és felügyelő (inspector) előtt adott számot működéséről. Feladata az öt kamarán bányászott só árusítása volt. Erre, valamint a szállítók fizetésére nézve részletesen rendelkezett az utasítás. A sókereskedés haszna a fejedelem magánjövedelmei közé tartozott. De a portusi számtartó ezen kívül közjövedelmet is kezelt. Az országgyűlés ugyanis ebben az időben minden sószállító hajó után egy-egy tallért szavazott meg az ország javára. Ezt a jövedelmet is a portusi számtartó szedte be és a fejedelmi praefectus kezéhez szolgáltatta, aki azután az országgyűlésnek számolt el róla. Rendi jövedelemnek ilyen fejedelmi szervek útján való kezelésére a XVII. századi magyar adóigazgatásban is láttunk analógiát. Az erdélyi sóbányászat további történetét a XVII. században nem ismerjük. I. Apafi Mihály az 1670-es években bérbeadta a sókamarákat és a kikötőket. Valószínű, hogy a fentiekben megismert kamarai szervezeten a nemzeti fejedelmek korszakában lényegesen már nem változtattak. A bérlők familiáris alapon fogadták alkalmazottaikat, akik azonban a fejedelemnek is hűséget esküdtek. 2 ) A Habsburgok azután, miként az egész erdélyi köz- és pénzügyigazgatást, a sójövedelem kezelését is új alapokra fektették. Ennek ismertetése már a magyar közigazgatás történetének következő fejezetébe tartozik. x ) Közölve a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében, 1899, 228—229. 1. fl ) Erdélyi Országgyűlési Emlékek, XV. k. 200—202. I. XVIII. k. 113—116, 119—120, 232—233. 1.
