Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Amikor 1553-ban az erdélyi pénzügyigazgatás élére Haller Péter, majd Vass László személyében kincstárnok, illetve jövedelemigazgató került, a sókamarákat is az ő, valamint a melléjük rendelt ellenőrök irányítása és ellenőrzése alá utalták. Ügy tervezték, hogy a kincstárnok mellett két tanácsos fog működni, az egyik a nemesérc-, a másik pedig a sóbányászatot igazgatja majd. Nem tudunk róla, hogy e tanácsosi állásokat betöltötték. Vass László amellett, hogy igazgató lett, egyben a dési kamarási állást is viselte. 1 ) Az I. Ferdinánd által újjászervezett erdélyi sókamarák további sorsát teljes homály fedi. 2 ) Valószínű azonban, hogy a kamarai szervezet lényeges változáson nem ment keresztül, a fejedelmek hol saját kezelésben tartották, hol pedig bérbeadták a kamarákat, amelyeknek jövedelme a legbiztosabb bevételi források közé tartozott. Ez tűnik ki azokból az utasításokból, amelyeket az erdélyi sókamarák és sókikötők tisztviselői részére 1664-ben és 1665-ben az országgyűlés adott. 3 ) Az erdélyi sókamarák I. Apafi Mihály alatt. I. Apafi Mihály fejedelem ugyanis az 1664 elején tartott nagysinki országgyűlésen a sóbányászat és a sókereskedés hasznáról — a maga részére 12.000 tallért fenntartva — lemondott az ország javára. A jövedelem igazgatásáról így az országgyűlésnek kellett gondoskodnia. Az évszázados múltra visszatekintő jól bevált kamarai szervezeten a három nemzet rendéi" sem változtattak. A szervezet élére Alvinczy István személyében egy felügyelőt (inspector) állítottak, felhatalmazva, hogy az alája rendelt tisztviselőket tetszése szerint alkalmazhassa vagy elbocsáthassa, továbbá kötelezve, hogy őket pontosan elszámoltassa s működéséről az országgyűlésnek maga is számot adjon. Fizetését részint pénzben, részint pedig természetben, búzában, zabban, borban és bárányban kapta. Négy bányakamara tartozott a felügyelő főhatósága alá : a vízaknai, a széki, a tordai és a kolozsi. Az ötödikről, a désiről, hallgatnak az utasítások. Lehet, hogy a fejedelem ezt a maga számára tartotta meg és külön kezeltette, de az sincs kizárya,hogy ekkor itt a bányaművelés szünetelt, miként 1552-ben Széken, amelynek bányáit most már újra művelték. Mindegyik kamarát egy-egy kamarás vezette, alattuk nagyjából ugyanazok az alkalmazottak és ugyanolyan alapon szolgáltak, mint ahogy az 1550-es években láttuk. Vízaknán Pápolczi Ferenc kamarás alatt egy számtartó, egy máglyás, egy lovas legény, két gépelyes, egy kulcsár, egy sütő, egy szakács, két kovács, több millyér (kerekes) és mágláló (sórakó), azonkívül a vízaknai sóvágókat irányító városbíró, valamint a vendég-sóvágók kapitánya, a helybeli sóvágók bírája és az aknák dékánjai kaptak fizetést a kamarától, részint pénzben, részint természetben. Széken Vizkeleti Benedek kamarás alatt egy számtartó, két máglás, két lovas legény, négy gépelyes, egy kulcsár, egy kertész, egy kovács, egy J ) Minderre 1. Engel i. m.-ban közölt iratokat. 2 ) 1558-ban az országgyűlés a kolozsi kamara bérbeadását ajánlotta Izabella királynénak. Erdélyi Országgyűlési Emlékek, II. k. 90.1. 1567-bcn pedig azt tanácsolta az uralkodónak, hogy »sókamaráit bízná egy jámbor fő személyre,« a többi tisztviselőt ez szerződtesse és feleljen értük. U. o. II. k. 333. 1. 1603-ban I. Rudolf biztosai az erdélyi jövedelmeket számbavéve, a vízaknai és tordai kamarákat fejedelmi kezelésben találták, a kolozsit és székit Kolozsvár városának, a désit pedig Mindszenty Benedeknek kötötte le Báthory Zsigmond adósságai törlesztésére. A biztosok valamennyi kamarát bérbeadták. U. o. V. k. 42, 208—212. 1. 3 ) Megjelentek a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében, 1897, 168—189. I.
