Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A tizedszedésnek ez a módja a XVII. század folyamán lényegében alig változott. Az országgyűlés, amikor a tized kérdésével foglalkozott, a dézsmások visszaélései ellen elhangzott panaszokat orvosolta. Az Approbatae és Compilatae Constitutiones szerzó'i elsősorban ezeket a törvénycikkeket gyűjtötték össze. A későbbi tizedszedői utasítások már ezekre a gyűjteményekre hivatkoztak. Pontosan meghatározták, hogy a dézsmának, illetve aldézsmának mik a jogai és kötelességei, hogy milyen kihágásért milyen büntetést szedhet, vagy ha saját maga a vétkes, mennyit tartozik fizetni. 1 ) Mindezeket a kérdéseket a részletkutatás hivatott tisztázni, amely majd megállapítja azt is, hogy az utasítások törvényekre alapozott elméleti rendelkezései a gyakorlatban miként valósultak meg, hogy a kincstárnak a tizedből mennyi tényleges jövedelme volt, s azt milyen szükségletek fedezésére fordította A magyar vármegyék tizede. Lényeges változást a XVII. század végéig a magyar vármegyék tizedének igazgatása sem mutat. Az egész tizedügy élén mindvégig az arendator állott, akit idővel főarendatornak neveztek. A földesurak továbbra is élvezték a tizedbérlés jogát, a fejedelem csak ott vette a tizedet saját kezelésbe, ahol a birtokos e jogával nem tudott vagy nem akart élni. Minthogy Búza városa a bérletek megújításának szokásos helye, elpusztult, az 1615-i országgyűlés úgy határozott, hogy Fejér, Hunyad és Kuküllő vármegyék lakosai Enyeden, Belső-Szolnok, Doboka, Kolos és Torda vármegyék birtokosai pedig Kolozsvárott gyűljenek össze Szent György napjára, hogy a tizedet a fejedelmi árendástól, aki 15 napig várakozott rájuk, bérbe vegyék. 8 ) A fejlődés azután oda vezetett, hogy az arendator, egymaga nem győzvén a munkát, vicearendatorokat alkalmazott, mégpedig minden megyében egyet-egyet. Ezeket már nem familiárisai sorából választotta, hanem az illető megye birtokos nemesei közül a főispán és a vármegye hozzájárulásával nevezte ki. A vicearendatornak legalább 200 forintot érő birtokának kellett lennie, valószínűleg azért, hogy az esetleges károkat, amiket hanyagságával a kincstárnak és a bérlőknek okozhatott, megtéríthesse. Állása a magyarországi adószedőkével állítható párhuzamba, akiket ugyancsak a kamara nevezett ki, de legtöbbször nem egyedül a saját tetszése szerint, hanem csak a kérdéses megyében birtokos nemesek közül. A familiáris hivatalviselés rendszerét ebben az esetben nem a szakszerűség követelménye, nem a hivatásszerű tisztségviselés térfoglalása, hanem a rendi érdek és befolyás érvényesülése törte meg. 8 ) A vicearendatorok nemcsak a bérleteket kezelték, hanem ott, ahol a birtokos a bérletre nem tartott igényt, s más bérlő sem akadt, a tizedet is behajtották, tehát egyben dézsmások is voltak. Mint ilyenek, a főarendatortól a szászföldi vicedézsmásokéhoz hasonló utasítást kaptak, s működésükről a kicstárnak számoltak el. Egy 1692-iki utasítás szerint számadásukat kará*) Egy 1692-iki tizedszedői utasítást közöltek a M. Gazdaságtörténelmi Szemle 1900. évi folyamának 18—24. lapjain. Több kiadatlan utasítás található az Országos Levéltár Kamarai levéltárában az instructiones c. gyűjteményben. Az Approbatae Constitutiones II. részének 10. és 11. címe, III. részének 4. és 5. címe, V. részének 11—16. edictuma, valamint a Compilatae Constitutiones II. részének 4. címe foglalkozik a tized kérdésével. E törvényes rendelkezések azonban a tizedkezelés részleteit, tehát a kérdés közigazgatási vonatkozásait csak érintik. A részlet kutatásnak így a levéltárak anyagát kell majd alapul vennie. s ) E. O. E. VII. k. 288. I. 3 ) U. o. XVI. k. 176. 1.
