Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
csony előtt két héttel tartoztak benyújtani. Fizetésüket ekkor — ez is mutatja, hogy szolgálatuk familiáris jellege megváltozott — már nem terményekben, hanem készpénzben kapták. 1 ) A tized mint kincstári jövedelem (bonum fiscale), sokszor osztozott e javak ama sorsában, hogy a fejedelem, pénzre lévén szüksége, magánosoknak deputálta, elzálogosította, vagy eladományozta. Erőskezű és jól gazdálfccdó fejedelmek azután elődeiknek ezeket az intézkedéseit érvénytelenítették, s a tizedet újra visszaváltották. Bethlen Gábor pl. 1623-ban megkapta az országgyűlés hozzájárulását ahhoz, hogy az 1588 után magánosok kezére került tizedeket visszaszerezhesse. 2 ) Hogy ez mennyiben sikerült neki, a részletkutatás fogja majd megállapítani. Az kétségtelen, hogy a kincstár pontos jegyzéket vezetett róla, hogy hol és milyen tizedek vannak a fejedelem, vagy pedig magánosok birtokában. Ezeket a lajstromokat a hiteles helyek,a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent, levéltáraiban helyezték el megőrzésre, s másodpéldányait az érdekelt magyar megyék és szász székek, nemkülönben a vicearendatorok és a vicedézsmások állandóan használták. 3 ) Azokon a területeken, amelyek a töröknek hódoltak, a tized terén is zavaros volt a helyzet. A fejedelem itt nemtudta jogait érvényesíteni, ezért abirtokosokat felhatalmazta, hogy a tizedet, ha tehetik, bérlet nélkül is behajthatják. 4 ) A tizeddel kapcsolatban kell megemlíteni az u. n. katedrapénzt, acensus cathedraticust, amelyet a papság évenkint fizetett a tized tulajdonosának, illetve bérlőjének. A szász papság a katedrapénzt a fejedelemnek fizette, s a kincstárnak ezt a jövedelmét 1693-ban kb. 1000 aranyra becsülték. 8 ) A tizedjövedelem összegszerű meghatározása, minthogy részben pénzben, részben pedig terményekben folyt be, éppoly nehéz feladat lesz, mint a kincstári uradalmaké. 29. §. Bánya- és erdőgazdaság. Erdély földje gazdag ásványi kincsekben, területén a középkorban külön bányakamara működött. A bányászat, noha a XVI. és XVII. században fokozatosan hanyatlott, a nemzeti fejedelmeknek is jelentős jövedelmet biztosított. E fejedelmek a szorosan vett Erdély bányáin kívül hosszú időn keresztül a máramarosi, szatmármegyei és partiumbeli bányák fölött is rendelkeztek. A máramarosi sóbányák. A máramarosi, közelebbről rónaszéki sóbányák már a középkorban szoros kapcsolatba kerültek a hadi szempontból igen fontos Huszt várával, a huszti várbirtokhoz tartoztak, elsősorban a várnak és személyzetének költségeit voltak hivatva fedezni. A bányákat a XV. század végén, de lehet, hogy már korábban is, a kezelő szervezet nevét rájuk is alkalmazva, kamaráknak hívták, s így nevezték azokat az ország különböző részeiben fekvő helyeket, illetve szerveket is, ahol, illetve amelyek a bányászott sót árusí*) Az 1692-íki utasítást 1. M. Gazdaságtörténelmi Szemle. 1900. 24—26. 1. 2 ) E. O. E. VIII. k. 128. 1. 8 ) L. az Approbatae és Compilatae Constitutiones idézett helyeit. 4 ) E. 0. E. XV. k. 114. 1. «) Dósa i. m. 217. 1.
