Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

nyoma van annak, hogy olykor, ha nem is minden termény után, a székelyföldön élő jobbágyok terményeit is megdézsmálták.

1

) Bérletrendszer. Eredetileg a tizedet Erdélyben is a főpapság szedte, mint neki járó szolgáltatást. Idővel azután kialakult az a gyakorlat, hogy a földesurak, mint a birtokukon lévő gyházak kegyurai, a birtok népe által fizetett tizedet a főpapoktól bérbevehették. Valószínű, hogy e gyakorlatot a célszerűség alakította ki. A birtokos ugyanis könnyebben ellenőrizhette, hogy a jobbágynak mije termett, s a termés tizedét egyszerűbben és olcsóbban behajthatta, mint a főpapi tizedszedők, akiket a nép sokfélekép rászedhetett. Ez vezethette a főpapságot arra, hogy miként a középkori uralkodók is legtöbb jövedelmükkel cselekedték, a tizedet a földesuraknak bérbeadták. Ezzel a megoldással mindkét fél jól járt. A főpapok mentesültek a tizedkezelés gondja -alól, termények helyett előre meghatározott pénzösszeghez jutottak, amire mindig biztosan számíthattak. A földesurak pedig a jobbágyságot a helyszínen ellenőrizvén, nagyobb értékű dézsmát szedtek, mint amilyen bért fizettek. Hogy a tizedbérlet rendszere mikor fejlődött ki, egyelőre nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy amikor az önálló erdélyi államélet legelső korszakában, a gyermek János Zsigmond nevében kormányzó Fráter György idejében, az országgyűlés 1544-ben először foglalkozik a tized kérdésével, erre a rendszerre már mint régi szokásra, antiqua consuetudora hivatkozik. Ekkorra már kialakult az a gyakorlat, hogy azok a földesurak (patronusok), akik a birtokukon élő nép terményei után járó tizedet bérbe akarták venni, minden esztendő Szent György-napján megjelentek Búza mezővárosban, ahol a tized tulajdonosa megbízottjának, az úgynevezett arendatornak a kezébe lefizették a szokásos bér felét, amivel jogot nyertek arra, hogy a tizedet behajthassák. A bérösszeg második felét csak a termés betakarítása után, Szent Márton vagy Szent Mihály ünnepén a megye székhelyén tartoztak megadni. Az országgyűlés 1544-ben biztosította a földesuraknak ezt a jogát, mind az uralkodóval, mind pedig más birtokosokkal szemben.

2

) Ha a községnek több földesura volt, mindegyik élhetett bérlői jogával. Ha azonban a kitűzött időre nem jelent meg, a falunak az a birtokosa tarthatott igényt a bérletre, aki elsőnek jelentkezett.

3

) S csak ha sem falubeli, sem más bérlő nem akadt, hajtotta be maga a tulajdonos a tizedet. A kalotaszegi kerületben, amelynek lakossága a váradi püspöknek fizette a tizedet, 1554-ig egy személy bérelte az egész dézsmát. Ebben az évben azonban itt is meghonosították azt a szokást, hogy birtokán minden földesúr maga lett a bérlő. Az országgyűlés az új rendszer bevezetésére, a bérletek arányos szétosztására a birtokosok között, öttagú bizottságot küldött ki, amelyben a püspök is képviseltette magát.

4

) x

) 1562-ben pl. a fejedelem úgy rendelkezett, hogy bárányok, süldők, lúdfiak és méhrajok után adjanak dézsmát. E. O. E. II. k. 205. 1. A főnépeket és a lótejeket ez a rendelet is mentesítette. U. o. 203. 1. a

) Decimae serventur in antiqua consuetudine et invitis patronis tam officiales maiestatis sue, quam alii auferre ne possint. E. O. E. I. k. 190. 1. «) U. o. I. k. 220—221, 1. *) U. o. I. k. 504—505. 1.