Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
jogukat és igazságszolgáltatási hatóságukat Ferdinánd a Báthory Andráséhoz hasonlóan állapította meg. Minthogy azonban e sokféle feladat még két vajdának is igen nagy munkát adott, hogy valamelyiket el ne hanyagolják, arra kötelezte őket, hogy vajdai fizetésükből alvajdákat tartsanak. A két alvajdát: Ödönffy (Edenffy) Lászlót és Dobó Domokost azonnal ki is nevezte az uralkodó. Feladatuknak azt szánta, hogy a vajdákat távollétükben vagy más elfoglaltságukkor helyettesítsék. Érdekes hivatalnoktípust figyelhetünk meg az alvajdákban, átmenetet a familiáris tisztviselő és a királyi, azaz állami alkalmazott között, akit még ura fizet, igaz, királytól élvezett járandóságából, személyét azonban már nem Önállóan választja meg. Valószínű, hogy az alvajdák főleg az igazságszolgáltatásban helyettesítették a vajdákat. Az igazságos bíráskodást a királyi utasítás is a vajdák lelkére kötötte, az országgyűlés is hangsúlyozta fontosságát. Az uralkodó etekintetben csak annyit mondott, hogy a vajdák ítélőmestert és ülnököket tartsanak, a rendek már a vajdai törvényszékek helyét és idejét is meghatározták. A vajdai hatóságnak bírói ága érintette az ország lakosságát a legérzékenyebben és a legközvetlenebbül, nem csodálhatjuk tehát, hogy az országgyűlés a vajdai bíráskodás szabályozását nem hagyta egyedül az uralkodóra, hanem törvényhozói feladatnak minősítette. Az 1553-i tordai országgyűlés végzései szerint a vajdák évente háromszor: vízkeresztkor, pünkösdkor és Szent Mihály napján tartoztak törvényszéket tartani, mégpedig felváltva Tordán és Vásárhelyen. A rendek is azt tartották kívánatosnak, amit a király is hangsúlyozott, hogy t. i, a vajdák a vajdai hatóságon ne osztozkodjanak meg, annak mindegyik ágát mindketten egyenlő joggal és mértékben gyakorolják, a törvényszékeken is mindketten legyenek jelen, s csak halaszthatatlanul fontos esetekben helyettesítsék magukat az alvajdákkal. Ez a közös királyi és rendi óhaj azonban valószínűleg csak ritkán teljesült. A törvényszéki tárgyalásokon a főszerepet nem a vajdák, nem is az alvajdák, hanem bizonyára az ítélőmester játszotta. A fejedelmi bíráskodás későbbi fejlődése, valamint a magyarországi nádori igazságszolgáltatás analógiája támogatja ezt a feltevést. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ilyen módon a törvénykezés kicsúszott a vajdák kezéből, hiszen az ítélőmestert maguk választhatták ki legmegbízhatóbb familiárisaik közül. Legalábbis semmi nyoma sincs annak, hogy akár a király, akár az országgyűlés a magáénak vitatta volna az ítélőmester kinevezésének jogát. Az alvajdákhoz hasonlóan bizonyára az ítélőmestert is a vajdák fizették. A törvényszéki ülnököket viszont már a kincstár, azaz az állam fizette, mert igaz ugyan, hogy azokat is a vajdák választották ki, de már nem familiárisaik, hanem a jogban jártas nemesek közül, akik azután esküt is tettek az uralkodónak. 1 ) A vajdai törvénykezés szabályozásával az országgyűlésnek sikerült befolyását a vajdai tisztségre kiterjesztenie, s ezáltal annak országos, rendi színezetet is adva, tisztán királyi hivataljellegét módosítania. Látszólag maga az uralkodó sem ellenezte ezt, amennyiben korlátokat szabott a vajdák hatalmának, amivel elismerte, hogy már nem tisztán királyi tisztviselőket lát bennük. Dobó és Kendy utasításában ugyanis kimondotta, hogy a fontosabb kérdésekben csak az erdélyi püspökkel, a kincstartóval és a tanácsosokkal egyetértésben intézkedhetnek. 2 ) Kérdés azonban, hogy ezt a korlátot x ) E. O. E. I. k. 495., 496., 502., 541., 542. J. a ) Az utasítást kiadta Pray, Georgius: Annaies regum Hungáriáé. Vindobonae, 1767. V. k. 489—493. 1.
