Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Az 1526 és 1540 közötti korszak vajdáinak működését csak annyiban ismerjük, amennyiben a politikai élet eseményeivel, elsősorban a pártviszályokkal és a hadjáratokkal kapcsolatban állott. Közigazgatástörténeti tisztázása valószínűleg a politikai szerep értékeléséhez is tanulságos adatokat szolgáltat majd. Sűrű homály fedi e kor vajdai hatóságának szervezetét is. Csak annyit tudunk biztosan, hogy ebben az időben is voltak alvajdák, így pl. 1530-ban Bethlen Elek, 1531-ben Telegdi Miklós, 1538-ban Kendi Ferenc, 1 ) s valószínűleg még mások is. Azt már csak a Mohács előtti fejlődés alapján tételezhetjük fel, hogy az alvajdákat nem a király nevezte ki, hanem a vajdák familiárisai voltak, éppúgy, mint az alispánok a főispánoké. Mohács előtt a vajdák igen sokszor megjelentek a királyi udvarban, hogy tartományuk érdekeit ott képviseljék, ügyeit a királyi tanácsban ismertessék. Ezalatt az alvajdák kormányozták Erdélyt. A Mohács utáni zavaros évtizedekben a vajdák jelenlétére inkább Erdélyben volt szükség, mint János király folyton költöző udvarában és rendszeresen bizonyára csak ritkán ülésező tanácsában. Ez a körülmény indokolja azt a feltevést, hogy az alvajdai tisztséget nem mindenkor töltötték be. Bármennyire igénybe vették is e korszak vajdáit a katonai feladatok, valószínű, hogy a kormányzással járó gazdasági, igazságszolgáltatási és közigazgatási munka is vállukra nehezedett. Ez a munka pedig írásbeli intézés nélkül el sem képzelhető. Bizonyosnak tarthatjuk tehát, hogy a vajdai kancellária 1526 után is tovább működött. Ha feltesszük, hogy Szapolyai János 1526 előtti vajdai kancelláriája királlyá választása után mint királyi iroda működött tovább, logikus, hogy az új vajdák új írásbeli szervet alkalmaztak. Kancelláriának talán nem is nevezhetjük ezeket a kis irodákat, amelyekben bizonyára csak a titkár és egy-két irnok dolgozott, minthogy a vajdák nem egymástól örökölték, hanem magukkal hozták hivatalukba, legszemélyesebb híveik, belső familiárisaik közül szemelve ki munkatársaikat, segítőiket, illetve szolgálóikat. Kapitányok 1540-1542. János király halálával a váradi béke értelmében Erdélynek és a Jánost uraló magyarországi részeknek Ferdinándra kellett volna szállniok. Az újszülött János Zsigmond nevében a hatalmat átvevő hármas tanács azonban magáévá tette ura elhatározását, amellyel a váradi békét érvénytelennek tekintette, s céljául tűzte ki, hogy a csecsemő királyságát az országgal és a törökkel elfogadtassa. Fráter György, Petrovics Péter és Török Bálint a király holttestével elindultak az özvegy Izabellához Budára, Erdély élére pedig, mint kapitányt, Bornemisza Boldizsárt állították. Bornemiszának nem volt könnyű dolga. A két vajda: Majláth és Balassa egyelőre nem szakadt el a királynétól, a 3 tanácsos intézkedésének jogosságát azonban kétségbe vonta. Erdély rendéit megnyervén, országgyűlést hívtak össze, amely őket választotta meg kapitányokká. A vajdai címet letették, minthogy az elhunyt uralkodó elleni lázadásukkal azt amúgy is elveszítették. A kapitányi hatáskör azonban, amivel az országgyűlés felruházta éket, tartalmazta mindazokat a jogokat, amelyekkel a vajdák rendelkeztek. Megbízta őket az országgyűlés, hogy a havasalföldi és moldvai vajdákkal tárgyaljanak, tehát a külügyet is hatáskörükbe utalta. A hadügy terén , x ) Benkő, Josephus: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1. Vindobonae, 1778., 199. 1.
