Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
gróf-pénztárnok és az ellenőr-számvevő is lezárt. Év vegén azután avakarékokat megolvasztották, az így nyert ezüst a kamara jövedelmét gyarapította. 1 ) A selmeci választómű. Az esüstnek a kohókban megkezdett, majd az égetőműhelyben folytatott tisztítását a választó- vagy válatóműhelyben (domus divisoria, Scheidgaden) fejezték be, itt az aranyat vonták ki belőle. Minden ezüstöt, akár a kincstári, akár a magánbányákban fejtették, s bárhol olvasztották és égették, a selmeci kamara területén az ottani válatóműhelyben mutattak be, ahol megvizsgálták, s ha aranyat tartalmazott, a két nemes ércet megfelelő eljárással külön szétválasztották. A válatómű tisztviselői részére adott hivatali utasítások ezt az eljárást pontosan szabályozták, megállapítva azt is, hogy a műhelybe érkező ezüstöt miként kell átvenni, lemérni, finomságát és aranytartalmát megállapítani, hogy a választással járó súlyveszteség mennyi lehet, azaz mi a műhely haszna, a válatás díja. A válatómű azonban nemcsak az arany és az ezüst különválasztásával foglalkozott, ez csak egyik feladata volt. A bemutatott ezüstöt a tulajdonos a műhelyből nem kapta vissza, azt a válatómű a mérés és próba után megvette tőle. Azaz a nemesércmonopóliumot a kincstár Selmecen a válatómű révén gyakorolta. A hivatalos árfolyamok pontosan előírták, hogy milyen súlyú és finomságú ezüstért és aranyért mennyit tartozik fizetni. A műhely pedig a megvett nemesérceket a finomítás után átadta a kamara vezetőségének, amely azután KÖrmöcre szállításáról gondoskodott. A beváltáshoz szükséges pénzt a kamara bocsátotta a műhely vezetőjének rendelkezésére, aki ezért a megfelelő mennyiségű aranyat és ezüstöt beszolgáltatta. Látható tehát, hogy a válatómű volt a selmeci kamara legfontosabb üzeme, ellenőrzésére a vezetőségnek különös súlyt kellett helyeznie. A műhely munkájának természetéből követk zett, hogy elég tágkörű önállósággal rendelkezett. Lehetetlen lett volna ugyanis a válatás bonyolult fizikai és kémiai folyamatának egyes fázisait nyomon követni és rögzíteni. Inkább azt a megoldást választották, hogy kísérletek révén kiszámították, hogy különböző súlyú, finomságú és aranyt; rtalmú ezüstércből a válatással járó anyagveszteséget tekintetbevéve átlagosan mennyi arany és ezüst várható. A kamarának így csak azt kellett ellenőrizni, hogy a válatómű mit vesz át. Az átvett nemesérceknek megfelelő mennyiségű és minőségű aranyat és ezüstöt tartozott azután a műhely vezetője beszolgáltatni. Amennyivel többet választott ki, az az ő haszna volt. így tehát a saját érdekében ügyelt rá, hogy a válatásnál gondosan járjanak el, semmi se vesszen kárba. A kincstár sem járt rosszul, mert legalább pontosan tudta, hogy mire számíthat, s annyival, amennyit a műhely hasznául engedélyezett, a legszigorúbb és legszükségesebb ellenőrzés mellett is megkárosodott volna. E rendszer mellett a műhelybe hozott ezüst átvétele, súlyának, finomságának és aranytartalmának megállapítása volt a legfontosabb mozzanat. Ennél maga a számvevő, vagy akadályoztatása esetén hivatali Írnoka is tartozott jelen lenni. Ilyenkor pontos jegyzékbe foglalták, hogy kitől mit vettek át. E jegyzék alapján készültek a heti kimutatások és az évvégi számadások, amelyeket a válatóműnek éppúgy be kellett nyújtania, mint a többi kamarai üzemnek. Külön naplót vezettek a műhely üzemi költségeiről, ezekről külön kimutatásokat és számadásokat is készítettek. *) Az égetőmű 1676-iki utasítását I. Schmidt i. m. V. k. 344. 1.
