Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

az eredményről heti kimutatásokban számoltak be a kamara vezetőségének. Amint egyre több bánya került kincstári tulajdonba, a magánkohók száma fokozatosan csökkent, s az ezüst jegyzők is elvesztették hivatásuk korábbi jelentőségét. 1568-ban még két ezüst jegyzőt alkalmaztak,

1

) az 1676-iki utasítás már úgy rendelkezett, hogy amennyiben elég tennivalójuk nem akad, a kamarai vezetőség parancsára másféle munkát is kötelesek elvégezni.

2

) A selmeci zúzómű. Azokat a kőzeteket, amelyeket a kohókban kiolvasztani nem lehetett, a zúzóműbe (Pochwerk) vitték. Ez tulajdonképen vízimalom volt, amelyben az érceket a víz erejének felhasználásával porrá őrölték. A zúzóművet malomsáfár (Mühlschaff er) vezette, akinek irányítása alatt a szerelő (Schlámmer), valamint nappali és éjjeli zúzólegények (Stampfer) dolgoztak. Az írásbeli munkát a zúzómű írnoka (Pochwerks-Schreiber) végezte, aki a bánya- és kohóirnokhoz hasonlóan készítetté heti kimutatásait és az évvégi számadásokat.

8

) A selmeci égetőmű. A kohókban megkezdett finomítást az égetőműben (Brenngaden) folytatták és azoknál az érceknél, amelyek aranyat nem, hanem csak ezüstöt tartalmaztak, be is fejezték. Az égetés már kincstári monopólium volt, a magánkohók tulajdonosai is a kamarai égetőműbe vitték félig kifinomított ezüstjüket. Az égetőműhelyt a főezüstégető (Ober-Silberbrenner) vezette, aki mellett egy ezüstégető (Silberbrenner) és utóbb egy segéd (Mitgehilfe) dolgozott.

4

) A kincstári kohókból érkező ezüst átvételénél és égetésénél a kohótiszt vagy egyik kohóirnok is jelenvolt, hasonlóképen ellenőrizték az égetőműhelyt a magánkohók tulajdonosai is. A főezüstégető az átvett ezüstöt lemérte, jegyzéket készített, amelybe az égetés utáni súlyt is feljegyezte. E jegyzék vagy műhelynapló alapján heti kimutatásokat készített a vezetőség tájékoztatására. Hasonlóképen minden hét végén jegyzékbe foglalta a műhely költségeit, amiket a vezetőség az egyes tételek helyességéről meggyőződvén, utalványozott és kifizetett. Az égetett ezüstről nem az égetőműhely, hanem a kohótiszt számolt el, ércbeváltással ez a műhely nem foglalkozott. Ez a magyarázata, hogy az 1676-iki utasítás a főezüstégető évvégi számadási kötelezettségét nem említi. Bevételeiről — a magánosok valószínűleg díjat fizettek az égetésért — és kiadásairól, az égetésnél használt tüzelő és más anyagok áráról, feltehetőleg a heti költségjegyzékekben adott számot. Viszonya a selmeci alkamara vezetőihez, továbbá a kamara felső hatóságaihoz olyan volt, mint a bánya- és kohótiszteké. Az ezüstégető és a segéd alkalmazására nézve javaslatot tehetett, egyébként azok nem familiárisai, hanem hozzá hasonló kamarai tisztviselők voltak, akiket szintén a kincstár fizetett. Az égetőműhely tisztviselői részére adott hivatali utasítások megállapították az égetés módját is. Az ezüstöt olyan finomságúra kellett égetni, hogy abból további finomítás nélkül pénzt verhessenek. Külön intézkedtek az utasítások az égetésnél keletkezett maradékról. Ezt a főezüstégető külön helyen tartozott őrizni, amelyet három lakat alatt rajta kívül az alkamara- !) Pech i. m. I. k. 260. 1. a

) Schmidt i. m. V. k. 342. 1. 3

) Az 1676-iki utasítást I. u. o. V. k. 364. 1. *) 1568-ban a főezüstégető 96 forint 25 dénárt, az ezüstégető pedig 82 forint 50 dénár fizetést kapott. Pech i. m. I. k. 261. I.