Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
befolynia, amelyhez az alkamaragrófnak és a számvevőnek külön-külön kulcsa volt, úgyhogy csak együttesen nyithatták ki. A befolyó jövedelmekről adott alkamaragrófi nyugtákat a számvevő is aláírta, úgyszintén láttamozta a kifizetésekről kapott elismervényeket. Bevételekről és kiadásokról egyaránt pontos könyveket vezetett, kimutatásokat készített, évvégén pedig elszámolt. Az alkamaragróf az alsómagyarországi végvárak őrségét is csak a számvevő tudtával fizethette. A katonai fizetőmesterrel folytatott elszámolásoknál is jelen kellett lennie. Ellenőri működéséhez tartozott továbbá a kamarai üzemeknél használt súlyok felülvizsgálása és hitelesítése. Ezt is az alkamaragróffal együtt végezte. Mint számvevőnek az volt a feladata, hogy a körmöci alkamara területén működő összes bánya-, ércbeváltó- és pénzverőüzemeket elszámolásra kényszerítse, számadásaikat ellenőrizze, s ezáltal a visszaéléseket lehetőleg megakadályozza, vagy legalább is leleplezze. Hogy ezt a feladatot megoldhassa, az összes kamarai üzemekről könyveket vezetett, elsősorban tehát könyvelő volt. E könyvekhez az úgynevezett heti cédulák szolgáltak alapul. Minden kamarai üzem köteles volt munkájáról hetenkint a számvevőségnek írásban beszámolni. Azt az alkalmazottat, aki a heti cédulák benyújtását elmulasztotta, fizetésének megvonásával büntették. A heti cédulák adatait azután a számvevő elkönyvelte. Könyvei kettős célt szolgáltak. Először ezekből a könyvekből állította össze kimutatásait, amelyeket bizonyos időközökben, rendszerint minden cimentezési időszak bezárultával tartozott elkészíteni, s amelyek a kamara munkájáról, bevételeiről és kiadásairól voltak hivatva áttekinthető képet adni. E kimutatásokat két példányban állította össze, egyiket az alkamara részére tartotta meg, a másikat pedig az alsóausztriai kamara elé terjesztette. Külön-külön kimutatásokat készített a körmöci kincstári bányákról, a cimentezésről, azaz a nemesércek beváltásáról és finomításáról, továbbá a pénzverésről, tehát a bányakamarai jövedelmek mindhárom forrásáról. Másodszor könyvei alapján ellenőrizhette, hogy a kamarai üzemek rendben működnek-e, továbbá, hogy az évvégi elszámolások a valóságnak megfelelően készülnek-e? Amint valamilyen hibára rájött, azonnal jelentette az alkamaragrófnak, súlyosabb esetekben pedig egyenesen az alsóausztriai kamarához fordult. Az év végén minden kamarai tisztviselő köteles volt összefoglaló számadást készíteni. Azt, aki a kitűzött időre számadását nem nyújtotta be, negyedévi fizetésének megvonásával büntették. Ezeket a számadásokat elsőfokon a számvevő vizsgálta felül. Az adatok helyességét a mellékelt igazoló iratokból és saját könyveiből ellenőrizte. A számadásokat észrevételei kíséretében az alsóausztriai kamara elé terjesztette, a döntés joga ugyanis az uralkodót illette meg, aki azt bécsi kormányszervei útján gyakorolta. A számvevői tisztség ezek szerint sokféle és nehéz munkát rótt viselőjére. Igazgatási, pénztári és számvevőségi feladataihoz járult még egy további is : a kamarai üzemekhez szükséges különböző anyagok beszerzése. Az ilyen célokra fordított kiadásokról a számvevő tartozott könyvet vezetni és elszámolni. Nyilvánvaló volt,hogy a sokféle munkát egy ember nem tudja elvégezni. A királyi utasítás ezért megengedte, hogy a különböző könyvek vezetésére és a kimutatások elkészítésére alkalmas Írnokot fogadjon, aki őt szükség esetén betegsége vagy távolléte idején helyettesíteni is tudja. Ezt az Írnokot tekinthetjük egyben a körmöci alkamara irattárosának is. Az irattárra, vagyis a hivatalos könyvekre és iratokra különös súlyt helyezett az utasítás. Korábban, á
