Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Hadipénztár, német számvevőség. Meg kell végül emlékeznem a magyar kamara két tisztviselőjéről, akiknek állását a katonai-gazdasági feladatokkal kapcsolatban a XVII. század utolsó harmadában szervezték. Az egyik a hadi pénztárnok (perceptor et solutor bellicus), aki a katonaság ellátására rendelt kamarai jövedelmeket kezelte, a bevételekről és kiadásokról naplót vezetett és rendszeres számadásokat készített. A másik a német számvevő, aki ezekről a jövedelmekről beterjesztett számadásokat és mellékleteiket, amelyek többnyire német nyelvűek voltak, felülvizsgálta. Mindkettőjük mellett 1—2 irnok dolgozott, úgyhogy a kor iratai a magyar kamara külön hadipénztáráról (perceptoratús bellicus) és német számvevőségéről (officina rationaria Germánica) beszélnek. Német számvevőség működését ebben az időben a szepesi kamaránál is megfigyelhettük, külön felsőmagyarországi hadipénztárnak nyomaira azonban eddig még nem akadtunk. A hadipénztárnok és a német számvevő egyébként a rendes pénztárnok és számvevő mintájára végezte munkáját. 21. §. Bánya- és erdőgazdaság. Bányamonopólium, bányaszabadság. A királyi felségjog — ius regale — alapján élvezett úgynevezett regálejövedelmek sorában Magyarországon már az Árpádok korában jelentős helyet foglalt el a bányászatból származó haszon. A föld mélyében rejlő kincsek, mint Európa minden országában, Magyarországon is az uralkodót illették meg. A bányaművelés kezdetben királyi monopólium volt, ha a király tudomást szerzett róla, hogy valamelyik alattvalójának a birtokán bányászni lehet, joga volt hozzá, hogy az ilyen birtokot más jószágra cserélje ki. A bányamonopóliumot csak fokozatosan és lassan szorította ki a földesűri bányaszabadság elve, amelynek értelmében a földesúr, ha birtokán bányára bukkant, azt maga is kiaknázhatta, s csak a kibányászott mennyiség bizonyos hányadát, az úgynevezett bányabért — urburát — kellett a kincstárba beszolgáltatnia. A fejlődésnek erre az útjára az uralkodókat az a körülmény kényszerítette, hogy a bányamonopólium a bányászat kibontakozását akadályozta, mert a földesurak inkább eltitkolták, hogy birtokukon bánya van, semhogy cserére felajánlották volna. A földesúri bányaszabadságot, amelyet az 1523. évi 39. tc. iktatott törvénybe, 1 ) megelőzte a bányászok bányaszabadsága, amely szerint a bányászok bárkinek a birtokán szabadon bányászhattak, mégpedig saját hasznukra, csak az urburát voltak kötelesek megadni. Erre az engedményre azért volt szükség, mert bányászteíepesek csak ilyen feltételek mellett voltak hajlandóak külföldről, ahol hasonló szabadságot élveztek, az országba költözni. Külföldi bányászokra pedig, hogy a bányák művelése megindulhasson, feltétlent! szükség volt. Már az Árpádok korában megtelepült bányászok, akikkel először a XII. században találkozunk, élvezték ezt a szabadságot, amit azután Utódaik is mindvégig megtartottak. Ebből fejlődött ki végső fokon a földesúri bányaszabadság, amely felé az első lépést 1327-ben Károly Róbert tette meg, amikor úgy rendelkezett, hogy a magánbirtokon talált bánya ugyan a király tulajdonába megy át, maga a birtok azonban a földesúr tulajdonában marad, *) Maiestas regia committat fodinas rninerarum auri et argenti acxupri et aüorum metallorum Hbere omnibus colere.
