Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

a király nevében a kamara állította ki, előtte tett esküt, minden fontosabb kér­désben útmutatásért és támogatásért hozzá fordult, működéséért felelősséggel és számadással neki tartozott. A többi udvarbíró fölé elsősorban a katonasághoz való viszonya emelte. Míg a többi várgazdaságban a kapitányok töltötték be a vezető tisztséget, s az udvarbírák bizonyos fokig mindig hozzájuk alkalmaz­kodtak, addig az érseki jószágigazgató nemcsak a gazdasági személyzet, hanem,, kivéve a tisztán katonai vonatkozású ügyeket, Érsekújvár várának kapitánya és hadi tisztjei fölött is rendelkezett. Ennek magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy a vár fenntartásának költségeit és az őrség zsoldját teljesen az érseki jövedelmek fedezték, a katonaságot a jószágigazgató fizette, felszereléséről nem­csak a szokásos szemléken, hanem váratlan látogatások alkalmával is, szemé­lyesen győződött meg. A katonákat azonban a haditanács által meghatározott létszámban, a kapitány fogadta fel, az alkalmatlanokat ő bocsátotta el. Mutatja ,az érseki jószágigazgató állásának jelentőségét az is, hogy; 1586-ban pl. évi 1200 forint fizetést kapott, azonkívül 12 lovas tartására még külön 300-at. Szolgálata egyébként épúgy magánjogi színezetű, mint a többi udvarbíróé, három hónapi felmondással bocsáthatták el vagy távozhatott. A különböző gazdatiszteken (officiales) kívül két udvarbíróság is a jószág­igazgató kormányzása alatt állott, az egyik a Nagyszombatban, a másik pedig a Pozsonyban épült érseki ház fenntartására és ellátására rendelt 3—3 falu. szolgáltatásait hasznosította. A gondnoknak (curator) is nevezett udvarbíró­kat a gazdatisztekhez hasonlóan a jószágigazgató nevezte ki, utasításukat és fizetésüket ugyan a kamarától kapták, de mindenben a jószágigazgató irányí­tása és ellenőrzése alatt állottak, működésükről neki számoltak el. Az igazgató­nak viszont a gondjára bízott személyzetért is vállalnia kellett a felelősséget. Jogában állott, hogy a hanyag és bűnös tisztek által okozott károkat fizetésük­ből levonja, ha pedig ez elégtelennek bizonyult, a király nevében letartóz­tathatta őket, s jószágaikat zár alá vehette. Elbocsátásukhoz és meg­büntetésükhöz a kamara hozzájárulását kellett kérnie. Gondosan ügyelni tartozott arra, hogy a tisztek hatalmukkal ne éljenek vissza, fizetésükkel, amit csak az igazgatótól vehettek át, maguk nem hajthattak be, eléged­jenek meg, a népet igazságtalan követelésekkel ne zaklassák. A jobbágyvédő irányzat vörös fonalként húzódik végig a jószág­igazgatói utasításokon. A jobbágyokon kívül a szabadosokat és a praedialista érseki nemeseket is a jószágigazgató védelmébe ajánlotta az uralkodó. Védelemre elsősorban a földesúri tisztek, azután a katonaság túlkapásai ellen, továbbá a megyei törvényszékeken szorultak, bár az érsekség jobbágyai fölött, amint a jószágigazgatói utasításokból kitűnik, felsőbb fokon is földes­úri, azaz kamarai szervek ítélkeztek, legalábbis abban az időben, amikor a jószágokat a kamara kormányozta. Első fokon a jobbágyság saját bírái mondtak ítéletet, bíráskodásukba a földesúri tisztek csak akkor avatkozhattak, ha a kincstár érdeke forgott kockán. Egyébként csak a fellebbezett ügyekkel foglalkoztak, amelyekben bírótársaikkal tanácskoztak és döntöttek. ítéletük ellen a jobbágy a jószág­igazgatóhoz folyamodhatott, aki szintén bírótársakkal ítélt. Az út még a kamarához, mint felsőbb fórumhoz is nyitva állott, fej- és jószágvesztési ítéletet a kamara jóváhagyása nélkül nem is hajthattak végre. Sőt, az utasítások szerint, a jobbágyot nem volt szabad megakadályozni abban, hogy panaszával magát az uralkodót is felkeresse.

Next

/
Oldalképek
Tartalom