Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a katolikus megújhodás korában azonban az államhatalom csak a katolikus lelkészségek támogatásához járult hozzá, A tizedelés befejezése és a helyi elszámolás után a tizedszedő a befolyt jövedelmet átadta a kamarai szerveknek. A természetben szolgáltatott tizedet, gabonát, bort, állatokat, nyugta ellenében a legközelebbi kincstári uradalom udvarbírója vagy valamelyik gabonaraktár vette át és a kamara utasítása szerint értékesítette. A pénzben lerótt összeget pedig a kamarai pénztárba fizette be. A pénztár címére szóltak azok a nyugták is, amelyeket a kamara meghagyására történt kifizetésekről kapott. Működéséről összefoglalóan a tizedlajstromokban (regesta decimarum) számolt el a tizedszedő. Ezeket két példányban aláírva és pecsétjével megerősítve a meghatározott határidőre, a szepesi kamara területén pí. Szent András vagy legkésőbb Üjév napjára, a kamarai számvevőhivatalhoz kellett eljuttatnia, felszerelve utalványokkal és nyugtákkal, amelyek minden egyes tétel adatait bizonyították. A mellékelt iratokról, köztük a kamarai utasításról, a számadás benyújtásakor a számvevőhivataltól elismervényt (elenchus) kapott. A számvevőhivatal jelentése alapján a felmentést a kamara tanácsa adta meg. A kamarai számvevőség kiselejtezett levéltárából a tizedlajstromokat megőrizték, s ezek a lakosság nevét és termését megörökítő jegyzékek a népiség- és gazdaságtörténet legbecsesebb forrásai közé tartoznak. 1 ) Egyházi birtokok. Másik módja az egyházi jövedelmek állami igénybevételének az volt, hogy az egyházfő javadalmai bizonyos hányadáról az uralkodó javára lemondott. 2 ) Ilyenkor azután az egyházi javak igazgatása kamarai irányítás és ellenőrzés alá került. A püspöki vár kapitánya és az uradalom udvarbírája a püspökön kívül a kamarától is utasítást kapott, működésüket a kincstári birtokok vezetőségéhez hasonlóan kamarai hivatalnok ellenőrizte, számadásaikat két helyen is felülvizsgálták. Harmadszor végül az is előfordult, hogy az egyházi jószágok birtokosa egész bevételét átengedte a királynak, aki viszont a megfelelő kiadások fedezését vállalta magára. 3 ) Ezt a megoldást olyan módon is választották, hogy az egyházi méltóságokat üresedés esetén nem töltötték be, hanem a lelkek gondozásával valamelyik másik főpapot bízva meg, az anyagiak kezelését a kincstárra bízták. Az ilyen kényszerű sedis vacantiak igen gyakoriak voltak a XVI. és XVII. században, de még később is szívesen merítettek ebből a forrásból. Főleg az esztergomi érseki széket hagyták az uralkodók hosszú éveken keresztül üresen, a katolikus érdekek felbecsülhetetlen kárára, de a fiscus nem csekély könnyebbségére. Az érsekség uradalmainak és bevételeinek kezelését jószágigazgatóra (administrator bonorum et proventuum) bízták, akinek állása körülbelül az udvarbíróénak felelt meg, sokszor provisornak is nevezték, hatásköre azonban néhány vonatkozásban felülmúlta amazét. Szintén kamarai tisztviselő volt, az uralkodó a kamara előterjesztésére nevezte ki, utasítását *) A magyar kamara 1672. júl. 20-án, a szepesi kamara 1694. jún. 29-én kelt általános tizedszedői utasításai alapján. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Instr. Fasc. 11. Decima. 2 ) így pl. Oláh Miklós egri püspök 1548-ban olyan szerződést kötött, amelynek értelmében jövedelmének csak egyharmadát tartotta meg, a többit a vár karbantartására, illetve a katonaság fizetésére adta. Ruzsás i. m. 8. 1. 8 ) Verancsics Antal egri püspök 1563-ban tette meg ezt a lépést. U. o.
